– Apponyi Albert beszédét elmondta a Wass Albert műveiből készült Tizenhárom almafa című színdarabban is, amit a Nemzeti Színházban mutattak be idén március 6-án. Ebből a fellépésből következett a filmszerep?
– Sokat nyomhatott a latban, hogy már tudtam ezt a szöveget, és jó visszhangja volt az előadásnak is, de sajnos a vírus miatt csak kétszer játszhattuk. A filmet Keszthelyen forgattuk, egy barokk kastélyban találtunk a korabeli francia külügyminisztériumhoz hasonlító termeket. Mindenesetre nem az a célunk, hogy bemutassuk az eredeti helyszíneket, hanem a magyar delegáció küzdelmét és elszántságát, a nagy felkészülést szeretnénk megjeleníteni, ami Apponyi Albert híres védőbeszédben csúcsosodott ki.
– A színdarabban 45 perces a beszéd. Mennyi idő alatt tanulta meg?
– Két hónapig tanultam az Apponyi-beszédet, miközben néha el is gondolkodtam azon, hogy ehhez talán túl kevés is ennyi idő, és még magabiztosabb lennék, ha többet foglalkozhattam volna vele. A fölkészülés idején történészekkel is beszélgettem, sokat töprengetem azon, vajon mi vezetett ehhez a tragédiához, ez ugyanis mindmáig felfoghatatlan és feloldhatatlan. Erre a kérdésre azonban nem adott senki választ. Mondhatjuk ugyan, hogy sokat számított a román, a cseh, a szerb lobbitevékenység, a gazdasági érdekek, de arra a kérdésre, miért pont mi voltunk az a nemzet, melyet a leginkább meg kellett büntetni az összes közül, nem tudjuk a pontos választ. Talán akkor sem nyugodnánk meg, ha tudnánk. Egy ilyen csonkolásra nincsen racionális válasz, csakis zsigeri gyűlöletből tehették.
– Apponyi beszéde tele van gazdasági, történelmi, földrajzi tényekkel. Szokatlannak érezte a színházi szövegekhez képest?
– Az elmúlt években rengeteg önálló estet tartottam, melyeken verseket, novellákat mondtam. Azokat az előadásokat azonban részekre lehetett bontani, ezt nem. Ez egy száraz tényekkel teli beszéd, néha önismétlő, de ez érthető is, hiszen a magyar álláspontot kellett érvényesítenie. Ez szükségszerű volt, hiszen egy szónoklat olyan, mint egy jól szerkesztett zenemű, melyben felvezetik a nagy témákat. Nélkülük légből kapottak lennének a legfontosabb megállapítások, márpedig ezek alátámasztás nélkül nem sokat érnének. Egy drámaíró által megírt szövegben másképpen váltakoznának az érzelmi és az értelmi részek, ennek viszont fantasztikus íve van, melyre idővel ráérez az ember.