Utóirat: Visszavettük a hazánkat

Azt mondjuk: Trianon, s minduntalan monomániásan állva maradunk tér és idő egyetlen pontján.

Azt mondjuk: Trianon, s minduntalan monomániásan állva maradunk tér és idő egyetlen pontján, egy Párizs melletti kastélyban, a lepergett évek kalendáriumának egy bizonyos napján, mert nekünk, magyaroknak nem távoli, fényűző helyszín ez a francia megnevezés, hanem átkos, fenyegető zug minden egyes magyar otthonban bárhol a világon, s nem elmúlt, egyszervolt esemény, hanem folyamatos jelen – írja Azt mondjuk című esszéjében Hudy Árpád aradi író.

És ezzel a dolgok elevenébe vágott, mert aki szerint Trianont meg kell haladni, vagy el kell felejteni, talán nem gondol erre a folyamatos jelenre. De vajon milyen érzéseket vált ki egy kortárs íróból Trianon? Mit lehet erről elmondani, és hogyan? Az Irodalmi Jelen több tíz kortárs írót kért fel, hogy verset, prózát, esszét írjanak Trianon századik évfordulója alkalmából. Vannak köztük erdélyiek, kárpátaljaiak, felvidékiek és persze magyarországiak is. Az Irodalmi Jelen emlékszáma a Vérző Magyarország megidézésével kezdődik: Kosztolányi Dezső Rapszódia című verse után Karinthy Frigyes Levél kisfiamnak című írása következik. Ez utóbbi, talán a Trianonról írt legfájdalmasabb írás: leszámolás a kozmopolitizmussal és hazatalálás, csakhogy kései hazatérés, hisz már nincs, vagy alig van haza. Ez a helyzet a következő húsz évre szellemi témát adott a magyar értelmiségnek, majd a hallgatás kora következett. Vajon milyen nyomvonalon tudnánk elindulni ma? Mit vált ez ki egy kortárs íróból? Elvérzett-e Magyarország, vagy még mindig vérzik? Nem sorolom fel azt a sok-sok írót és költőt, aki az emlékszámba írt. Egyiküket sem lehetne kiemelni, mert Trianon személyes ügy, nem beszélhetjük el a másik ember Trianonját. Viszont azt ajánlom az olvasónak, hogy a Vérző Magyarországgal együtt, azzal összevetve olvassa az Irodalmi Jelen emlékszámát. Az 1920-ban megjelent Vérző Magyarország című antológiába a korszak legnagyobb írói küldtek írásokat, Kosztolányi Dezső szerkesztésében, Horthy Miklós előszavával jelent meg. Sok gondolata megmaradt, tovább él, és van ami száz év elteltével teljesen megváltozott, kikopott a közös gondolatainkból. A Vérző Magyarország pillanatnyi szellemi lelet volt, egy sokk után, a Trianon 1920–2020 inkább egy számvetés. Nehéz szellemi feladat, több író próbált megbirkózni vele, súlyos mondatokat az emlékszám versei­ben és prózáiban találhatunk. Olyanokat is, amelyek megmaradnak, amelyeket érdemes többször felidéznünk. Olvassuk el, ha kíváncsiak vagyunk a számvetésre, nem bánjuk meg.

Mégis záróakkordként Kertész Dávid, fiatal kárpátaljai író Levelek ’38-ból című prózáját érdemes felidézni. A küzdelemről szól, arról, hogy a cselekvésről sosem mondhatunk le. Ez nem ábrándkergetés, hanem a saját erőnkbe vetett hit, hogy Trianonról egy olyan utóiratot írhassunk majd a saját levelünk végére, amilyet Hornyay Pál százados írt Pannájának címzett levelében: „Szépséges Panna! Sajnálattal kell közöljem, hogy minden reménye ellenére mégis visszatérek Pestre. A munkácsi akció után Horthy kormányzó személyesen kért fel, hogy csatlakozzam a testőrségéhez. De ha már ­úgyis magácska közelében leszek, no meg előléptetést is kaptam, talán megkérhetném a kezét. Persze ezt nem levélben fogom tenni, de azért érdekelne, mit szól hozzá! Szerelemmel, vitéz Hornyay Pál százados Ui.: Visszavettük a hazánkat, úgy érzem, most már egy pár évtizedig kitart a béke!”

Irodalmi Jelen: Trianon ­1920–2020, júniusi szám.