A színház nem írja felül a mindennapokat

– Egy adott szerepben nagyon el tudok mélyülni, de nem vagyok huszonnégy órában elhivatott színész, mert a család és a barátaim éppen annyira részei az életemnek, mint a színház – állítja Vlahovics Edit, a Kaszás Attila-díj egyik várományosa. Mint mondta, abszolút társulat- és közösséghívő, és egyebek mellett egymás elfogadását és a nyíltságot szereti a szakmájában.

Kányai Kamillaként a Liliomfiban Fotó: Vas Népe/Benkő Sándor

Szeretetdíjnak éli meg a Kaszás Attila nevét viselő szakmai elismerést, mert a jelölésnél a legfőbb motiváció a színészek részéről az, hogy ki az, akivel szeretnek egy társulatban dolgozni – állapította meg Vlahovics Edit, aki a kezdetektől tagja a Weöres Sándor Színháznak és úgy véli, Szombathelyen megéli a mára ritkulóban lévő társulati szellemet.

– Összébb húz bennünket, hogy messze vagyunk Budapesttől, a társulat egy része véglegesen is szombathelyivé vált, ez az életforma pedig nagyon hamar összekovácsolta az embereket. Az alapító színházigazgató Jordán Tamás személye mindig vitathatatlan tényező volt az összetartásban. Most, hogy igazgatóváltás előtt állunk, szívből remélem, hogy a mi társulatunk egymás iránti szeretete és tisztelete nem megy majd tönkre a játszmákban, hogy képesek leszünk továbbra is elfogadni, hogy a másik ellenkező véleménye nem ellenségeskedés, vagyis hogy emberek maradunk, és utána is képesek leszünk egymás szemébe nézni – mondta a színésznő, hozzátéve, hogy közösségi ember, ami részéről nem teljesítmény, hiszen egyszerűen ilyen alkat, és ezt a szakmát csak erős színészcsapatban képes megélni.

– Hajlamos vagyok a közösségépítésre, talán mert nem vagyok ítélkező típus. Inkább elfogadó. Természetesen van saját kiforrott véleményem, aminek nyíltan hangot is adok, de képes vagyok elfogadni és tiszteletben tartani a másik ember más véleményhez való jogát. Életem egyik meghatározó színházából, a Kecskeméti Katona József Színházból kiválva évekig nem találtam állandó társulatban a helyem. Van, amikor saját döntés, de van, hogy a kényszerű helyzet hozza, hogy szabadúszóvá válik a színész – tette hozzá Vlahovics Edit.

Mint mondta, a kecskeméti évek izgalmas alakulása pályaívének, bár úgy véli, az ottani műhelymunka sajnos nem tudta teljességében kiforrni magát. A szolnoki Szigligeti Színház alapélmény, de Tatabánya is sokat jelentett számára.

Noha pillanatnyilag a színház és a rendezvények bizonytalan jövő előtt állnak, az új évad teljesen új feladatokat hoz majd. – Mohácsi Jánossal kezdek, Zsótér Sándorral is újra együtt dolgozom majd: ő a Játszma végét rendezi. Ez a bemutatónk Jordán Tamás nagyívű, szombathelyi igazgatóságának a búcsúja is egyben, ami számomra igazán megható. Utána pedig Máté Gáborral dolgozom majd, aki az utolsó nagyszínpadi bemutatónkat rendezi az évadban – részletezte a színésznő.

Megkérdeztük, mi a véleménye az elmúlt időszakban – nemcsak a ­Covid–19 miatt – többszörösen is megrázott színházi szakmáról: az őszi évadban még a zaklatási botrányoktól volt hangos a szakma, majd a financiális kérdések ­miatt tüntetett a színházcsinálók egy része. – Idegesítőnek tartom, hogy a mi szakmánkra koncentrálódik az ilyenfajta visszaélések felemlegetése, véleményem szerint ez álságos megközelítés. Szerintem pont ott van jobb helyzet e tekintetben, ahol legalább szó van az erőszakról, ahol ez kiderülhet.

Kányai Kamillaként a Liliomfiban
Fotó: Vas Népe/Benkő Sándor

Az, hogy ebben a közegben robbant ki, azt jelzi, hogy még mindig egy kicsit jobb, nyíltabb világ, mint bármely más munkakörnyezet, ahol éppen úgy megtörténnek effajta dolgok. Úgy égtek ránk a szóban forgó botrányok, mintha ez a színház romlottsága, sajátossága volna. Magam részéről szerencsés vagyok, sem a főiskolán, sem később nem kellett személyesen megtapasztalnom zaklatást, ha egy rendező mégis túlment egy bizonyos határon, egymás védelmében is szóltunk – foglalta össze a színésznő.

A szakmában tapasztalható politikai nézetkülönbségeken alapuló megosztottságot nem tudja elfogadni. – Ha valamit mindig is szerettem ebben a szakmában, az éppen az volt, hogy mindenkinek a magánügye, hogy egyébként mit gondol a világról, hova szavaz, miben hisz, a munkát nem szabad, hogy mindez befolyásolja. A mi társulatunkban ilyen megosztottság most sincs, Jordán személyisége ­miatt nálunk mindenféle gondolkodású színész megfordul. Vitatkozni vitatkozunk ugyan, de gyűlölet és harag nélkül – hangsúlyozta Vlahovics Edit.

Negyven-ötven éves korig remek főszerepek sorát osztja a világirodalom a színésznőkre, utána azonban megváltoznak ezek a lehetőségek. Megkérdeztük Vlahovics Editet, hogy élte meg ezt a fordulatot.

– Érdekes, hogy a férfiaknál a szerepváltás másképp történik: negyven, ötven után még bőven jönnek a nagyszabású főszerepek. Nők esetében ez inkább az izgalmas karakterek időszaka lesz. Én remek szerepeket játszom, mostanra beleértem a nagymamaszerepekbe is, és jól érzem ezekben magam. A Mágnás Miskában és átiratában, a Cudar világban konkrétan a Nagymama szerepét kaptam. Az frusztráló volna viszont, ha fiatalabbnak, szebbnek kéne erőszakolnom magam. Örülök, hogy megélem ezeket a szerepeket is – hangsúlyozta.

Elmondta, volt időszak, amikor ­megingott a pályájában, de nem a szakmából való kiábrándulás vagy kudarc okán, hanem mert az a fajta ember, aki az életet is szereti és ember szeretne maradni: számára nem írja felül a színház a mindennapokat, egyensúlyra törekszik a kettő között.

– Az adott szerepben, munkában nagyon el tudok mélyülni. Van, hogy annyira beszippant a szerep, hogy tudja a családom, most békén kell hagyni kicsit. De nem vagyok színésznő a civil életemben, fontos, hogy a privát életemben is magamra találjak – összegzett Vlahovics Edit.

Augusztus 23-án éjfélig szavazhatnak a nézők a honlapon Csankó Zoltánra (Győri Nemzeti Színház), Földes Tamásra (Budapesti Operettszínház) és Vlahovics Editre (Szombathelyi Weöres Sándor Színház).

Csankó Zoltán: Most értettem meg, hogy a színház mennyire sebezhető

Amikor szóba hozzuk, hogy másodszor jelölik Kaszás Attila-díjra Csankó Zoltán Jászai-díjas színművészt, ő szerényen konstatálja, „nagyon sok helyen megfordultam szabadúszóként, és úgy látszik, nyomot hagytam magam után”. Fontos, alakuló szere­peit vágta el a koronavírus-járvány, mint lapunknak mondta, az a bizonyos ekhós szekér pont azokat dobta le magáról, akikért az ember színházba jár: a színészt.