A színház nem írja felül a mindennapokat

– Egy adott szerepben nagyon el tudok mélyülni, de nem vagyok huszonnégy órában elhivatott színész, mert a család és a barátaim éppen annyira részei az életemnek, mint a színház – állítja Vlahovics Edit, a Kaszás Attila-díj egyik várományosa. Mint mondta, abszolút társulat- és közösséghívő, és egyebek mellett egymás elfogadását és a nyíltságot szereti a szakmájában.

Kányai Kamillaként a Liliomfiban Fotó: Vas Népe/Benkő Sándor

Megkérdeztük, mi a véleménye az elmúlt időszakban – nemcsak a ­Covid–19 miatt – többszörösen is megrázott színházi szakmáról: az őszi évadban még a zaklatási botrányoktól volt hangos a szakma, majd a financiális kérdések ­miatt tüntetett a színházcsinálók egy része. – Idegesítőnek tartom, hogy a mi szakmánkra koncentrálódik az ilyenfajta visszaélések felemlegetése, véleményem szerint ez álságos megközelítés. Szerintem pont ott van jobb helyzet e tekintetben, ahol legalább szó van az erőszakról, ahol ez kiderülhet.

Kányai Kamillaként a Liliomfiban
Fotó: Vas Népe/Benkő Sándor

Az, hogy ebben a közegben robbant ki, azt jelzi, hogy még mindig egy kicsit jobb, nyíltabb világ, mint bármely más munkakörnyezet, ahol éppen úgy megtörténnek effajta dolgok. Úgy égtek ránk a szóban forgó botrányok, mintha ez a színház romlottsága, sajátossága volna. Magam részéről szerencsés vagyok, sem a főiskolán, sem később nem kellett személyesen megtapasztalnom zaklatást, ha egy rendező mégis túlment egy bizonyos határon, egymás védelmében is szóltunk – foglalta össze a színésznő.

A szakmában tapasztalható politikai nézetkülönbségeken alapuló megosztottságot nem tudja elfogadni. – Ha valamit mindig is szerettem ebben a szakmában, az éppen az volt, hogy mindenkinek a magánügye, hogy egyébként mit gondol a világról, hova szavaz, miben hisz, a munkát nem szabad, hogy mindez befolyásolja. A mi társulatunkban ilyen megosztottság most sincs, Jordán személyisége ­miatt nálunk mindenféle gondolkodású színész megfordul. Vitatkozni vitatkozunk ugyan, de gyűlölet és harag nélkül – hangsúlyozta Vlahovics Edit.

Negyven-ötven éves korig remek főszerepek sorát osztja a világirodalom a színésznőkre, utána azonban megváltoznak ezek a lehetőségek. Megkérdeztük Vlahovics Editet, hogy élte meg ezt a fordulatot.

– Érdekes, hogy a férfiaknál a szerepváltás másképp történik: negyven, ötven után még bőven jönnek a nagyszabású főszerepek. Nők esetében ez inkább az izgalmas karakterek időszaka lesz. Én remek szerepeket játszom, mostanra beleértem a nagymamaszerepekbe is, és jól érzem ezekben magam. A Mágnás Miskában és átiratában, a Cudar világban konkrétan a Nagymama szerepét kaptam. Az frusztráló volna viszont, ha fiatalabbnak, szebbnek kéne erőszakolnom magam. Örülök, hogy megélem ezeket a szerepeket is – hangsúlyozta.

Elmondta, volt időszak, amikor ­megingott a pályájában, de nem a szakmából való kiábrándulás vagy kudarc okán, hanem mert az a fajta ember, aki az életet is szereti és ember szeretne maradni: számára nem írja felül a színház a mindennapokat, egyensúlyra törekszik a kettő között.

– Az adott szerepben, munkában nagyon el tudok mélyülni. Van, hogy annyira beszippant a szerep, hogy tudja a családom, most békén kell hagyni kicsit. De nem vagyok színésznő a civil életemben, fontos, hogy a privát életemben is magamra találjak – összegzett Vlahovics Edit.

Augusztus 23-án éjfélig szavazhatnak a nézők a honlapon Csankó Zoltánra (Győri Nemzeti Színház), Földes Tamásra (Budapesti Operettszínház) és Vlahovics Editre (Szombathelyi Weöres Sándor Színház).

Csankó Zoltán: Most értettem meg, hogy a színház mennyire sebezhető

Amikor szóba hozzuk, hogy másodszor jelölik Kaszás Attila-díjra Csankó Zoltán Jászai-díjas színművészt, ő szerényen konstatálja, „nagyon sok helyen megfordultam szabadúszóként, és úgy látszik, nyomot hagytam magam után”. Fontos, alakuló szere­peit vágta el a koronavírus-járvány, mint lapunknak mondta, az a bizonyos ekhós szekér pont azokat dobta le magáról, akikért az ember színházba jár: a színészt.