A zenei menedzsment harminc évvel ezelőtti átalakulása II. rész

A harminc évvel ezelőtti rendszerváltozás érzékenyen érintette a hazai zeneipart, bár akkor még nem hívták így. Mintegy Gogol köpönyegéből bújtak elő a nyolcvanas évek végén az újonnan szerveződő menedzserirodák, amelynek vezetői vagy alkalmazottai a korábbi Nemzetközi Koncert Igazgatóságon (NKI, rövidebb, közkeletű néven Interkoncert) dolgoztak vagy legalábbis szoros kapcsolatot ápoltak velük, és ellesték a szakma fortélyait. A Kádár-rendszer recsegő-ropogó eresztékeiből felépített vagy összetákolt vállalkozások megalakulásához azonban hosszú és göröngyös út vezetett.

szükség van monopóliumra?

A zeneszerezők között köztiszteletnek és tekintélynek örvendő főtitkár ekkor még nem javasolta az NKI monopóliumát feladni, kizárólag apró, pártállami kontrollal felügyelt reformlépéseket helyezett kilátásba a pénzügyi válság leküzdésére. A következő két év felgyorsult eseményei azonban anakronisztikussá tették az 1987-ben még haladónak vélt gondolatokat: „Összefoglalva: a mai tőke- és devizaszegény, de a művészet-politikai szempontból bajainkra gyors megoldást kívánó helyzetünkben, mikor egy új cég bevezetéséhez sok idő, pénz és főleg hozzáértő szellemi kapacitás szükséges, egy már eredményeket is felmutató, de az idők szavára hallgató, dinamikusan megújuló és megújulásra állandóan kész monopóliumra van szükségünk művészeink az eddiginél nagyobb számú és megjelenési helyeket felkutató menedzselése és importunk szerény anyagi eszközeinek koncentrálása terén, melyet széles körű és állandó társadalmi ellenőrzés alatt kell működtetnünk korszerű, rugalmas pénzügyi és adminisztrációs feltételek biztosításával.”

Az események felgyorsulását jól mutatja, hogy alig két hónappal később ugyanez a szervezet már teljesen másként foglalt állást: „Szükségesnek látszik az Interkoncert monopóliumának megszüntetése is. Valamennyi koncertrendező irodának, esetleg különböző kisvállalkozási formában működő menedzser irodának biztosítani kell a jogot arra, hogy a magyar előadóművészek, zenekarok számára a jelenleginél szélesebb körű lehetőségeket teremtsenek külföldön.” A zeneművész szövetség nyitott kapukat döngetett, vagy éppen már a várható szabályozás biztos tudatában nyilatkozott, mindenesetre az Interkoncert monopóliumának megszűnése kisvártatva, 1988 elején be is következett, nem várva meg a rendszerváltás okozta elementáris erejű változásokat. Ez pedig azzal az észszerű lépéssel járt az NKI részéről, hogy a versenyképességük megőrzése érdekében a számukra kevesebb profitot, netán egyenesen veszteséget termelő egységeiket megszüntették vagy átszervezték. Még ezt megelőzően egy kisebb volumenű módosulás is beállt az Interkoncert életében, miszerint a felügyeletüket 1987-ben átvette a Művelődési Minisztérium Zene- és Táncművészeti Főosztályától ugyanezen tárca Nemzetközi Kapcsolatok Főosztálya. De ez a lényegen már nem változtatott: a pártállam feladta monopolisztikus hadállásait a nemzetközi koncertszervezés terén.

Elvándorlás az „anyacégtől”

Orosz László, az immáron monopóliumától megfosztott NKI utolsó igazgatója az 1989. február 10-én a Magyar Sajtó Házában tartott sajtótájékoztatóján éppen arról beszélt, hogy az 1988-as esztendő számukra legfontosabb eseménye éppen a piaci egyeduralmuk megszűnése volt. Így az Interkoncert már csak egy maradt az egyre gyarapodó számú, magántulajdonban lévő menedzsercég között, utóbbiakhoz pedig – a gazdasági értelemben mindenképpen felemásnak tekinthető rendszerváltás szinte természetes velejárójaként – az egykori monopolvállalat alkalmazottai is szép számmal csatlakoztak, vagy éppen az alapítók között találjuk őket. Pentz Zsolt, az Interkoncert könnyűzenei osztályvezetője erről korábban azt közölte: „A ma létező könnyűzenei ügynökségek fele volt Interkoncertes kollégákból áll, mert 1990 előtt csak itt lehetett ezt a szakmát megtanulni. Aztán jött egy újabb generáció, amely „belenőtt” ebbe a körbe, de olyanok is vannak, akik belevágtak és nem sikerült nekik. Az NKI jogutódja a zenészek nyugdíjügyeit illetően az eredeti nevén Országos Filharmónia, amit most Nemzeti Filharmóniának hívnak.” Személyes sorsáról pedig így vallott: „Úgy érzem, hogy viszonylag jó időben átmentem a Multimédiához. Aztán létrejött egy Promo Média nevezetű német-angol cég, amelyben Hegedüs László résztulajdonos volt, és rám bízta annak vezetését magyar részről, de volt egy német igazgató is. Itt csak olyan koncerteket szerveztünk, amelyeket a szponzorok kifizettek, például diszkóturnét a Balaton körül, amit az egyik dohánygyár támogatott. Később ez a cég is megszűnt, de a legnagyobb, német tulajdonú szponzor átvett, ami azt mutatja számomra utólag is, hogy érdemes jól dolgozni, mert hosszú távon kifizetődik.”

Az NKI-t az alkalmazottainak elvándorlásán kívül legalább ennyire érzékenyen érintette, hogy a velük szerződésben álló, általuk menedzselt művészeket jobb anyagi kondíciók ígéretével elcsalogatták az új magáncégek a nyolcvanas évek végétől. Ezáltal leginkább a középszerű előadók maradtak náluk, amiből az is következett, hogy az igazán nagy bevételt immáron nem az NKI, hanem a frissen alakult magáncégek produkálták. A Nemzetközi Koncert Igazgatóság ezen a néven, 1990-ben részvénytársasággá alakulva a rendszerváltás után néhány évig még működött, aztán átadta helyét a feltörekvő, a piacgazdasági viszonyokat jobban ismerő koncertszervező kulturális nagyvállalkozásoknak, amelyek közül a legnagyobbá az 1993. április 26-án megalapított Sziget Kulturális Menedzser Iroda Kft. vált.