Az Eltörölni Frankot egy széles kutatáson alapuló fikciós dráma

A korszak diktatúrájának legszélsőségesebb formája a tudat kiiktatása, a politikai pszichiátria intézménye – fogalmaz Fabricius Gábor filmrendező. Az elmúlt években széles körű nemzetközi siker övezte az alkotó Eltörölni Frankot című forgatókönyvét, amely Karlovy Varyban díjat is kapott. A történet a szocialista korszak politikai pszichiátriai intézményébe vezet, egy underground, rendszerellenes zenekar frontemberének drámáján keresztül. Nemrég a Nemzeti Filmintézet támogatásával elindulhatott a forgatás.

Fabricius Gábor: Ez a forgatókönyv egy belső traumafeldolgozó utazás is Fotó: Kurucz Árpád

– Az undergroundnak is voltak kedvezményezett alakjai, akik a tűrt kategóriába estek. Sokan azokat tartják az igazi undergroundnak, akik nem tartoztak a tűrtek közé…

– Bonyolult korszak volt; kafkai világ, ami egy újabb rétege a szocialista diktatúrának. A tűrtség ugyan nem jelentett automatikusan támogatottságot, de voltak, akik közelebb voltak a hatalomhoz: tudatos karrierdöntéssel, megfélemlítettséggel, zsaroltsággal, egzisztenciális ajánlatokkal vagy egyszerűen családjuk múltjánál fogva rájuk más-más szabályok vonatkoztak. A kommunista vezetők, mint a diktatúrák és diktátorok többsége, különösen narcisztikusak voltak, és fontosnak tartották, hogy jónak és szépnek tessenek, ezért a rendszer más-más módon reagált a különböző módon szerepet kapó csoportokra. Ezt nem lehet egyszerű szlogenekben megfogalmazni, még egy hosszú drámai ívben is nehéz. Bonyolult érzékeltetni azt, milyen finom struktúrák működtették ezt a kis szovjet gyarmatot.

Fabricius Gábor: Ez a forgatókönyv egy belső traumafeldolgozó utazás is
Fotó: Kurucz Árpád

– A nyolcvanas évek végéig létezett a szóban forgó lejáratás…

– Egészen 1986–87-ig megtörténtek effajta ellehetetlenítések. Sohasem tudjuk meg, hogy hány áldozat volt, ami még fojtogatóbbá teszi a feldolgozatlanságot. Ami biztos, hogy a Pesty-féle Fekete doboz-felvételek igazolják, hogy több tonna aktát daráltak le a rendszerváltás után. Ez a zavaros időkben megtörténhetett, és még az értelmiség sem emelte fel a szavát a bűncselekmények bizonyítékainak megsemmisítése ellen. Ez alapján úgy érvelek, hogy ha egy társadalmi közegben büntetlenül el lehetett hallgatni politikai bűncselekményeket, akkor az nehezen nevezhető demokratikus társadalmi átalakulásnak, inkább egy anarchisztikus elemeket felsorakoztató, a korábbi korral kollaboráló rendszer jellemzői igazak rá. Mit tud aztán kezdeni ezzel egy olyan generáció, mint az enyém?

– Milyen mértékben alapul valós történeten a film?

– Az Eltörölni Frankot egy fikciós dráma, de széles kutatáson alapul. Hajnóczy Péter Jelentések a süllyesztőből című szociográfiai regénye és Pákh Tibor Szálegyedül című visszaemlékezései szolgáltatták az alapot, de mintegy hetven tanulmányt, megmaradt aktatöredékeket használtam a felépítéséhez, köztük Mező Gábor több száz oldalas kutatásait vagy K. Horváth Zsolt szakértői segítségét a témában. A pszichiáterek egy része sajnos nehezen szembesül azzal, amikor felteszünk kérdéseket a szakma politikai megerőszakolásával kapcsolatban, mert sokan segítették például az underground szereplőit, művészeket, zenészeket, írókat és a diktatúra társadalmának deviánsnak minősülő személyiségeit. Áldozatokkal is sokat beszélgettem, így a történelmi hitelességet megtartva, de fikciós karakterekkel dolgozom, például a zenekar, amelynek frontembere a fókuszban áll, akár létezhetett is volna. Ahhoz, hogy rövid idő alatt a kellő drámaiságot megéljük, a legmélyebb és a legmagasabb pontokat kell megmutatnunk a filmben, ehhez szükséges a fikció.

– Mennyire van személyes élménye vagy sérelme ennek a korszaknak az áldozataival kapcsolatban?

– Vannak emlékeim, bár mint kisgyerek elsősorban zsigeri érzésekre emlékszem. Folyamatos volt a félelem a szüleimben, hogy a szamizdat lapok, klubestek, a repülőegyetem előadásai, a tüntetések milyen atrocitásokat jelenthetnek a munkájukban. Erre jött rá az a beidegződés, amit egy osztályidegen család csak „csengőfrásznak” nevezett. Az elhallgatás napi alapélmény volt, éreztem a csontig hatoló félelmet és paranoiát. Apám számára nyomasztó lehetett a meggyőződés, hogy ami negyven évig tart, az nagy valószínűséggel haláláig is így marad, diktatúrában fog meghalni. Állandó kérdés volt a disszidálás, a családi barátok közül többen el is mentek. A családom nagy része disszidált is, szerteszét élnek a világban.

– Alkotóként a szembenézés, a közbeszéd tematizálása lenne a legfőbb siker ön számára?

– Több szempont fontos, nehéz egyet kiemelni. Az biztos, hogy ez a forgatókönyv egy belső traumafeldolgozó utazás is, és remélem, mások számára is hasonló élmény lesz. Szeretném tetten érni a kort, a gyerekkoromat, és levonni a konzekvenciákat. Egy ország és egy nemzet akkor képes tisztában lenni saját identitásával, ha a történetét képes átélhetően interpretálni és továbbadni, ez ad lehetőséget arra is, hogy más kultúráknak mesélhessünk magunkról, arról, hogy miért lettünk olyanok, amilyenek. Ez a munka valamiféle analízissel kezdődne, de hogyan tudnánk a jövőről gondolkodni, ha a múlthoz fűződő viszonyunk nincs rendbe téve? Azt sem értem, mire várunk. Ha jó kérdéseket teszünk fel, az már félsiker, mert a közgondolkodásban válaszok fognak születni, ami már közös identitás. Ha ez a dráma képes lesz támpontot adni identitásbeli kérdésekben, úgy, hogy a múlt drámai kérdéseire kérdez rá, azzal már célt ért.