Az otthon helyrajzilag és lelkileg

Pincehelynél letérve a főútról folyamatosan kérdezgetjük egymást: vajon jó helyen járunk? A táj ugyan gyönyörű, ám forgalom semmi. Az út keskeny, eléggé viharvert, de végül tényleg Miszlára visz. Egy majdnem mesebelinek mondható hármasúthoz érve kénytelenek vagyunk telefonos segítséget kérni, és némi újabb bolyongás után végre bebocsáttatunk a szépen felújított kis kastélyba, a Színdaráló művésztelep helyszínére.

Oláh Sándor a minket éltető elemeket, a tüzet, a vizet és a földet jeleníti meg a műalkotásaiban Fotó: Havran Zoltán

– Tizenegy éve, amikor a kastélyt megvették és aztán egy év alatt felújították, rögtön el is kezdődött a kulturális programok szervezése, és létrehozták a Miszla Art alkotótelepet és kulturális központot – vág bele felvilágosításunkba Uszkay Tekla művészettörténész, az idei alkotótábor művészeti felelőse. Megtudjuk, hogy a művésztelepesdi úgy működik, hogy a meghívottak ellátást kapnak, anyagokat a munkákhoz, mindent biztosítanak számukra a nyugodt alkotáshoz.

A szobrászok általában egy szobrászmunkát, a grafikusok és a festők két-két alkotást hagynak itt az alakuló gyűjteménybe. Nem tudni, pontosan hány munka van az alapító házaspár, Makay Tamás és Makayné Pál Berta gyűjteményében, de ebből a tízévnyi anyagból egy nagyobb szabású kiállítást terveztek Budapesten, amit felülírt a járvány. Az idén nagyjából a tavalyi csapat jött össze. Az mindig szempont, hogy több művészeti ágból és hogy a környékről, Tolna megyéből is legyenek képzőművészek. Rendszeres tendencia, hogy nem feltétlenül dolgozik mindenki az eredeti művészeti ágában, hanem átjárások vannak a képzőművészeti műfajok között.

Időközben a hajdani magtárhoz érkezünk, amelyik most szállásként üzemel, kifejezetten erre a célra újították fel. Itt működik a Miszla-barokk is, itt tartják a koncerteket is a nagyteremben. Sajnos ebben az évben a régizene-mesterkurzust a járványhelyzet ­miatt nem tudták megszervezni, ám a terem sarkában Mayer Éva Munkácsy-díjas grafikusművész – a felvidéki Somorjáról – mosolyog ránk. – Mit csinálok? Most több helyen dolgozom, ez csak egy része a folyamatnak, úgy fog kinézni a munka, mintha egy polcot néznénk, amelyen üvegek vannak levilágítva. Az üvegekben babaváró imák vannak, amiket egy anonim kérdőív alapján gyűjtöttem össze. Kérdéssorokat állítottam fel, hogy milyen módon várják a babákat, mennyi ideje, mit tesznek azért, hogy sikerüljön az otthonteremtés, a családalapítás, és ezeket építem be ezekbe az üvegekbe – mondja el egy szuszra, miközben saját technikájának lényegébe is próbál beavatni.

– A művésztelepnek mindig van egy témája, egy szó, egy kifejezés, ami nem kötelező, és nem is használja mindenki. Ez a hívószó idén az otthon – világosít fel Uszkay Tekla, miközben egy újabb művészt „érünk tetten”. Gáspár Gyula technikája sem hétköznapi, fekete-fehér akvarelljellegű munkáihoz vörösbort használ. – Több száz mozgásfigurát készítettem, sok bennük a ritmikus mozgás, és ha jól kiválasztom, akkor talán összeáll ezekből egy fekete-fehér kisfilm. A pác, vagyis a bor nagyon pici árnyalatot ad, tehát fekete-fehérnek mondhatók a képeim – avat be Gáspár Gyula, majd észrevételemre, hogy a tánc, a mozgások, forgások visszatérő elemei az alkotásainak, elmondja, hogy egy időben az Operában is dolgozott díszletfestőként, mindig megnézte a balett­előadásokat és a próbákat, ami nyilván nem múlt el nyomtalanul.

A következő művész felé haladva Uszkay Tekla elmondja, hogy az otthont mint témát még a karantén előtt találta ki. – Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy ez egyre fontosabb az embereknek. Az otthon az egyrészt helyrajzilag, másrészt lelkileg is jelent valamit. Nagyban meghatározza az identitásunkat az, hogy mit tekintünk otthonunknak, a kultúránkat, a társadalmunkat, és egyáltalán ez az a forrás, amiből merítkezünk.

– A kukoricásnak a formavilágából indulok ki, ezt készítettem el vázlatnak, ez lesz a kiindulási pontja a képnek – árulja el Esse Bánki Ákos festőművész, hogy mi készül a számomra egyelőre csak zöld vonalakat tartalmazó vásznon. Abban maradunk, hogy a zárókiállításon majd szembesülök a végeredménnyel. A festőművész közelében ismerősre akadok, vagyis személyesen most találkozom először Majoros Áron Zsolttal, de munkáit és azok jellegzetessé­geit ismerem, így bátrabban érdeklődöm, hogy mire véljem azt, hogy most nem vasakat, hanem cirokseprűket szeletel.

– Egy kicsit ilyen kísérletezősre vettem – mondja a mű­vész –, megragadtam az alkalmat, hogy ráakadtam ezekre a minőségi seprűkre a Főkefénél, Budapesten. Nem 630 standard, hanem 1200 grammos, tehát minőségi cucc. – És most tönkreteszi ezeket a drága seprűket – kötözködöm. – Hát lehet így is fogalmazni, de én most transzformálom valami szofisztikáltabb dologgá, egy installáció készül. Igazából ez egy figurát fog majd kiadni, egy emberi alaknak a különböző metszéspontjait faragom, illetve vágom bele a seprűkbe. A seprű egy használati tárgy, tetszik az organikus eleme és a hozzá társított fogalmak, hogy ezzel rendbe tesszük a dolgokat, tisztítjuk a környezetet – magyaráz Majoros Áron Zsolt.

Rajcsók Attilát korábban megkértük, szüneteltesse egy pillanatra a fatuskó gépi megmunkálását, hogy hallhassuk egymás szavát a közelben dolgozó művészekkel, most hozzá fordulok, a szokásos egyszerű kérdésemmel: mi készül? Bár rossz a kérdés, mert látom, hogy egy hatalmas almacsutka (később megtudtam, helyi akácfából készült), így pontosítok is: miért pont almacsutka? – Az otthon témába én így próbáltam becsatlakozni. Régóta foglalkozom a témával, a gyerekeim rendszerint széthagyják a lerágott almacsutkákat – jön a válasz. – Szakmai oldalról közelítve ez a legegyszerűbb absztrakció, egy pozitív és egy negatív formából áll az egész, persze tobzódnak még apró formák, de ez egy érdekes szobrászati kihívás – részletezi az alkotó.

Oláh Sándor a minket éltető elemeket, a tüzet, a vizet és a földet jeleníti meg a műalkotásaiban
Fotó: Havran Zoltán

Oláh Sándorral is ismerősként üdvözöljük egymást, ugyanis érkezéskor már találkoztunk, és itt Miszlán valahogy másként működnek a dolgok, jó azt érezni, hogy nem a kívülálló kíváncsiskodót látják bennem. – Az egyik alapítója vagyok a telepnek, Tiry Péter (1955–2018) barátom volt az első számú alapítója, a tiszteletére most egy emléktáblát szeretnék készíteni, tekintettel a tizedik évfordulóra – árulja el Oláh Sándor, majd azzal folytatja, hogy az otthon témát a legtágabb értelemben, tehát az univerzum léptékében próbálja feldolgozni.

– Gyakorlatilag az univerzumban zajló makrofolyamatoknak egy mikrotükrét próbálom keretbe foglalni. A különböző elemeket, amelyek éltetnek bennünket, azokat próbálom behozni a műalkotásomba, a tüzet, a vizet és a földet, körülötte meg úgyis ott van a levegő. Én ötvös vagyok, ebből adódik, hogy a fém mindig megjelenik a műveimben. És készülök egy performansszal is, A víz marad címmel – foglalja össze.

– Én általában nőket festek – mondja Gáspár Annamária. – Ezek libák – provokálom én, rámutatva a rózsaszín tónusú készülő festményre, amely libákat etető parasztasszonyt ábrázol. – Régi fotókat gyűjtök, az otthon témához kerestem kapcsolódó felvételeket, amelyeket áthelyezek egy univerzálisabb térbe – ma­gyarázza a laptopja képernyőjén látható, modellként használt libás képet.

Horváth Lóczi Judit körül kisebb bolhapiac látható. – Talált tárgyakat építek be. Tavaly elhoztam Miszláról ezt a kredencajtót, de nem sikerült megcsinálni, úgyhogy majd most. Az lesz az érdekes végkifejlet, hogy ezeket a régi, szépen megöregedett fadarabokat ennek a szöges ellentétével, egy nagyon kimunkált, absztrakt, geometrikus világgal fogom ötvözni – tudom meg a művésztől.

A szellős gangra rendezkedett be Oláh Anna iparművész. – Az első három napban nem készítek olyat, amit kiállítok a végén. Alapvetően van, hogy táskát készítek, van, hogy 2×2 méteres képeket, az idén egyvonalas grafikával foglalkozom, ami rám jellemző, de mindig hozok színeket is. Még nem tudom, hogy mit fogok csinálni – vallja be Oláh Anna.

Az ujjaimon számolom ki, hogy a tíz képzőművészből még egyvalakivel nem találkoztam, Uszkay Tekla már telefonál is Szilágyi G. Csongornak, hogy várunk rá a málnás mellett. – Mutatok pár fényképezőgépet. Például ez egy 40 mm-es Minolta Highmatic, ez az egyik, amivel fotózok, de van egy középformátumú gépem, persze használok digitális gépet is. Olyan motívumokat fényképezek, angol nevén public art found, megtalált művek, amiket nem szántak művészetnek, de mégis olyanok, mintha műalkotások lennének. Ehhez társul még egy következő lépés, ami abból áll, hogy drótrajzokat készítek a fotók alapján, csak arról a motívumról, ami számomra a fő értéket képezi az adott felvételen – avat be Szilágyi G. Csongor.

Ha valaki szeretne egy csodálatos környezetben egy különleges kiállítást megtekinteni, és megteheti, jöjjön el ma 18 órára Miszlára. A Színdaráló ez évi terméséből összeállított tárlat megnyitója után Sebestyén Márta és Andrejszki Judit műsora teszi teljessé az élményt.