Sötét idők, sötét alakok

Ősi János Trianon Noir című történelmi krimije tényleg noir, vagyis végig sötét tónusú elbeszélés.

A vak végzet útjában álló, azzal sodródó vagy eleve azt szolgáló konok vagy beletörődő figurák, a maguk igazságán túl nem látó, bosszúszomjas, ravasz nyomorultak, az őket ért csapások miatt könnyen ítéletet hirdető, korlátolt alakok, keserű antihősök, akik csak azért is végigcsinálják. Ősi János Trianon Noir című történelmi (majdnem) krimije tényleg noir, vagyis végig sötét tónusú elbeszélés, aminek nincsenek ártatlan szereplői (vagy nagyon hamar elveszítik ártatlanságukat), csak álmaikban csalódó, kiszolgáltatott, szenvedő páriái. És valódi, tragikus hősei sincsenek – legalábbis az író mindent megtesz azért, hogy a hősies szereplőket is minél többször lássuk ellenségeik torz tekintetével. Ravasz módszer, mely az olvasó történelmi tudására apellál: ismerje csak föl a hősöket saját ismeretei révén. Az író így minden szájba rágás nyomasztó feladatától (többször gondoltam már rá, hogy azért írnak kevesen történelmi regényt, pláne Trianonról, mert irtóznak a hosszas magyarázástól) elegánsan mentesül.

A regény azért csak majdnem krimi, mert az 1920-ban, a békediktátum évé­ben, Párizsban játszódó főszállal párhuzamosan futó, 1800-as évek végi eredettörténetben semmi krimiszerű nincs, ez inkább történelmi családregény, persze itt is sötétek a titkok, terhes a múlt, folyik a vér, és arat a halál.

A krimiszál főszereplőjének (többnyire születése előtt játszódó) családtörténete ez. A máramarosszigeti vasgyár körül zajló események afféle mikrotörténelmi nézőpontból, néplélektani, mentalitástörténeti megfigyeléseket fölvillantva próbálják megvilágítani a Trianon­hoz vezető nemzetiségi konfliktusokat. A szerző ezt is ravaszul oldja meg: a magyar kultúrfölény ellen ágáló kisebbség főszerepére nem az oláhot, a rácot vagy a tótot választja, hanem a ruszint. Szerencsétlen ruszinokra vagy ruténokra ugyanis a történelem egészét tekintve igazából nincs miért haragudnunk (sőt), így senki nem fogja honfibútól átjárt nemes haraggal földhöz csapni a könyvet, mikor Alexandr Lubovics (a figura nyilván Alekszander Duhnovicsról, a ruszin himnusz szövegének szerzőjéről mintázott), a romantikus, költői vénával megvert, görögkatolikus pap szabad Ruszinföldről ábrándozva szervezkedik a magyarok ellen – a magyar grófnál, hol máshol. Meg akkor sem, mikor a másik fontos ruszin szereplő fölgyújtja azt a bizonyos vasgyárat.

A trianoni tragédiához vezető nemzetiségi konfliktusok a legszemélyesebb emberi vágyak, álmok, dacok, indulatok felől vannak ábrázolva, afféle szimbolikus sűrítésben – a háttérben az ezeket kijátszó nagyhatalmi érdekekkel. S hogy milyenek a győztes nagyhatalmak?

„– Le akarom zárni végre ezt az istenverte békekonferenciát. Van más dolgom is, elég. Nem jönne jól most egy sajtóbotrány.

– Miféle sajtóbotrány? Kit érdekelnek a magyarok?

– A magyarok senkit sem érdekelnek, de azt felkapnák a firkászok, ha mi ketten nem értenénk egyet ebben az ügyben. Ha Anglia és Franciaország más álláspontra helyezkedne Apponyi tegnapi beszédével kapcsolatban, arról címoldalon adnának hírt az újságok Londonban, Párizsban és New Yorkban is.”

Clemenceau és Lloyd George beszélgetése. Nem találkozunk sokat velük, ahogy Telekivel és Apponyival sem. Utóbbiról a győztesek gúnyolódva beszélnek, a híres beszéd (a könyv egyik csúcsjelenete) alatt és után is, külseje és magatartása kapcsán is többször szóba jön Don Quijote – akiről Clemenceau nem tudja, spanyol vagy angol író eszelte-e ki, mert nem érdekli az irodalom, legfeljebb a francia.

Nem egy érzelgős könyv a Trianon Noir. A krimiszálban elárult és kihasznált főhős épp olyan tehetetlenül sodródik az eseményekkel, ahogy hazánk a XX. század történelmében. Sötét idők, sötét alakokkal, akik vagy eleve vesztes csatákba indulnak, vagy kizárólag saját érdekeikkel foglalkoznak, vagy a bőrüket mentik. Ősi János kellő érzelmi távolsággal láttatja mindezt. Hagyja az olvasóban megszületni a tragédia fölött érzett gyászt.

(Ősi János: Trianon Noir. Rézbong Kiadó, 2020, Budapest)