Vascsövek és húrok zengenek

Ha a világ bármely táján megkérik ma a képzeletbeli átlagembert, mondjon egy indusztriális zenekart, a többség természetesen a Rammstein nevét suttogja irtózattal vegyes csodálattal, hisz valóban egyszerre szörnyű és ámulatba ejtő, hogy egy – alapvetően – metálegyüttes világhírre tesz szert azzal, hogy ugyanazt a három számot írják meg százszor pepitában, és a változatos (vagy bármilyen) zeneiség helyett csak a minél bizarrabb látványra fókuszálnak. Ha átlagemberünk elvetemültebb, akkor említi még a Nine Inch Nailst, a Fear Factoryt (hírnevüket annak ellenére szárnyal, hogy az 1995-ös, zseniális Demanufac­ture-ön kívül nem csináltak jó lemezt), esetleg a Ministryt. Ha azonban a Laibachot (a Rammstein Laibach gyerekeknek – ahogy utóbbi zenekar szokta mondani), netán az Einstürzende Neubautent említi valaki, akkor igazi ínyencre akadtunk. A világ egyik legkülönösebb, óriási hatású, kultikus zenekara hat év után új lemezt adott ki Alles in Allem címen.

Az Einstürzende Neubauten (Leomló panelházak) esetében az ipari zene sosem elektrometál keveréket jelentett, hanem valóban ipari eszközökkel keltett zajt, ami önmagának is ellentmondva válik zenévé. Korai leme­zeik, mint az első, 1981-es Kollaps vagy az 1983-as Zeichnungen des Patienten O. T. komoly kihívást jelentenek a legelszántabb hallgatónak is. Az eredetileg avantgárd performanszcsoportként alakult együttes vascsövekkel, láncokkal, hordókkal, zártszelvényekkel, fúrókkal hívott elő apokaliptikus (mégis valami perverz mód otthonos) zörejeket, ezek fölött úszott Blixa Bargeld dalszerző-frontember hisztérikus kántálása, szavalása, suttogása. Aztán szép lassan hangszerszerű hangszereket is igénybe vettek, és egyre több lemezükön bukkantak föl már-már popos, de legalábbis táncolható „slágerek”, mint a Feurio!, a Weil Weil Weil vagy a Die Interimsliebenden.

Az együttes – Bargeld szavaival – zenei rendezője a 90-es évektől Alexander Hacke gitáros, basszusgitáros és sok műfajban jeleskedő (számos filmzenét is írt) szerző. Az Einstürzende utoljára 2014-ben adott ki lemezt: a Lament anyaga egy zenei performanszból állt össze, amit Diksmuide belga város felkérésére állítottak össze az I. világháború kitörésének évfordulójára.

Az idei Alles in Allem lendületesen indul, a Ten Grand Goldie abszolút beleillik a táncikálós dalok sorába, a klipből pedig látszik, hogy az öt, többnyire 60 körüli úr semmit nem vesztett humorából és játékkedvéből. Bár a lemez többi kilenc dala – érdekes módon mind rövidebb a dinamikus nyitánynál – jóval csöndesebb, mélább, szomorkásabb, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne sodrásuk, mint a Wedding lassan kibomló révülésének vagy a Möbliertes Lied komor, őszies hömpölygésének. Persze mindezt olyan Einstürzende-szerűen kell elképzelni, vagyis minduntalan furcsa hangok, zajok, zörejek konganak, dönögnek a fülünkbe, a sokszor meglepően harmonikusra csiszolt függöny fölött pedig (többnyire) németül szaval, dünnyög, dudorászik s olykor énekel egy értelmiségi úriember, aki érezhető távolságtartással kezeli underground-avantgárd falbontó életművét. Mindezzel együtt gyakran meglepően nyugtató az összhatás. Az Alles in Allem főképpen az együttes kedvelőinek ajánlott. Vagy végtelenül nyitott zeneszeretőknek.

Einstürzende Neubauten: Alles in Allem. Potomak, 2020.