A Hasonmások bohém karikatúra és keserű látlelet

Tompagábor Kornél rendezőtől megszokhattuk már a rendszerváltás előtti idők egyre távolodó közelmúltjának ironikus, tragi­komikus láttatását hol több, hol kevesebb kortárs felhanggal. Zenével, mint a Szép nyári nap Neoton-musicalben, vagy anélkül, mint a Komámasszony, hol a stukker?-ben. Rendezésében szokatlan zenés-táncos, nyári produkció ősbemutatóját láthattuk nemrég a zala­egerszegi Kvártélyházban Hasonmások címen. 

Az összhatás olyan, mintha a Monthy Python celebrált volna egy táncdalfesztiválba oltott freak show-t Forrás: Kvártélyház

A Hasonmások műfajhoz illőn szerelmes, leleplezős, sok burleszket kínáló cselekménye Pozsgai Zsolt szövegkönyve, a zenéje pedig Nagy Tibor – népszerűségük dacára is igényes – popslágerei­ből áll (Száguldás, porsche, szerelem, Táncoló fekete lakkcipők, Ez majdnem szerelem volt). A dalok ismerősek, ismerős a közeg, a vidéki kultúrház is a maga leninszürke ridegségével, no meg a szereplők: az Elvis-imitátor és a táncdalénekesnő, a mindenkori szórakoztatóipar bumfordi kis(közép)iparosai. A kultúr egyébként kaszinó akar lenni, mert a helyi tanácselnök ilyen nagypolgári elhajló. A darab nagy részében művésznő és művész úr (Foki Veronika, Borbély Richárd – primadonna és bonviván) próbál az ünnepélyes megnyitóra, ebbe olykor belebonyolódik a tanácselnök és titkos szerelme, a kaszinó reménybeli ügyvezetője (Hertelen­dy Attila, Kovács Virág – táncoskomikus és szubrett) műkedvelő duettje, valamint a helyi néptánccsoporthoz politikai okokból száműzött, többszörös Kossuth-díjas koreográfus (Ticz András) és kis csapata gegjei. És természetesen a cselszövő, a gnómszerű, kukkoló természetű újságíró, a helyi jellegű Jágó és Biberach (Szakály Aurél).

Az összhatás olyan, mintha a Monthy Python celebrált volna egy táncdalfesztiválba oltott freak show-t
Fotó: Kvártélyház

Sok a dal, sok a tánc, kevés a dialóg. Néha túl kevés is. Hol jól kidolgozott kis jelenet ágyaz meg a megénekelt és eltáncolt majdnem vágynak és majdnem szerelemnek, vagy épp a mámoros életörömnek, hol pedig semmi – előbbi nyilván hatásosabb és dramaturgiailag is jobban csúszik, ám a nagy egész szempontjából utóbbi eset is belefér. Hisz az összhatás olyan, mintha a Monthy Python celebrált volna egy táncdalfesztiválba oltott freak show-t, vagy eurovíziós tömeghipnózist egy kádári kultúrban. Zenés-táncos, nyáresti szórakozásnak álcázott abszurd szatíra ez, Bacsó Péter A tanújának groteszkje a vélt vagy valós popkultúra maszkjában.

Nem valódi korrajzról, vagyis nem kronologikusan tematizált kényszerdokumentarizmusról van szó, hanem korunkba is bőven átnyúló hangulati lenyomatról. Elvis-imitátor van, volt, és lesz rendszerváltás előtt és után is, a szocialista szabadidőeszményre fittyet hányó, kaszinóalapító tanácselnök lehetne reformkori vagy mai vállalkozó is. A cselszövő újságíró pedig egy hisztérikus, dermesztő monológban vallja meg saját, korokon átívelő ellenlábasságát. Az egyszerre nyomorult, aljas, komikus és a drámairodalmi párhuzamokat tekintve túlzás nélkül sátáni figuráról nekem Major Tamás és Aczél György ugrott be, de taps közben vagy a büfében nyilván sokaknak jut majd eszébe – akár privát életéből – hasonló karakter.

Tompagábor Kornél minden eddigi rendezésénél messzebbre merészkedik: őszintén és lelkesen tapsolunk egy szívhez szóló, nyáresti dalcsokornak, amelynek minden apró mozzanatából csöpög az irónia. Míg a nagy érzelmek megmaradnak valódinak – aki könnyed szórakozásra vágyik, az boldog. És boldog az is, aki kedveli az áthallásokat, hisz a szereplők egyike sem az, aki valójában, de mindegyik egy nagyon is valóságos magatartásforma, attitűd hordozója. Primadonna és bonviván szerelme beteljesedik. Táncoskomikus és szubrett szerelme marad plátói elvágyódás. Előbbi hiába küldi el egy merészen röhögtető jelenetben a mátrixkabátos, ám szexi KGB-seket a fenébe, megalkuvó, mégis jóra törő sorsa súlytalan marad. Utóbbi eleve kissé kidolgozatlan, a színésznő képességeihez mérten indokolatlanul epizodisztikus. A vidékre száműzött, többszörös Kossuth-díjas koreog­ráfus végül lélekben hazatalál a vidéki miliőben és performatíve halálra inná magát. Egyszerre bohém karikatúra és keserű látlelet, Ticz András remekel, ahogy a néptáncosok is, akiket szerepe szerint percenként a porig aláz. És akik magukat játsszák, lévén az 1957-ben alapított Zalai Táncegyüttes tagjai. Szintén majdnem magát játssza Köves Marcell, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház hangmérnöke, mint Józsi, a technikus, a vidéki kultúrvalóság igazi ura, a szerencsétlenkedő és gyarló főhősök lelki támasza afféle szent együgyűségben „szenvedő”, egyszemélyes görög karként.

Olyan darab ez, amelyben a sokszor hallott slágerektől, ilyen sorok vannak: „az álmok ködfátyolát te tépted szét”, az embernek generációtól függetlenül gondolkodhatnékja támad. Miféle álom, miféle ködfátyol ez? Pontosan ki és mit tép szét? Az ébredéshez vezető egyik lehetséges úton ilyenkor generációk beszélgetnek egymással előadás után. A további előadások időpontjairól a Kvártélyház honlapján (www.kvartelyhaz.hu) tájékozódhatnak.