Máig hat az Aczél-korszak szellemisége

– Elképesztően goromba e-mail-eket kapunk a Nemzeti Színházban, még olyanoktól is, akik eddig nem igazán foglalkoztak azzal, hol képzik a színészeket, egész egyszerűen felhúzták magukat. Mocskolódnak. Vidnyánszky Attilát nyomdafestéket nem tűrő szavakkal mocskolják. A nem baloldali kollégáktól ilyen kifejezéseket sose hallottam, amikor a szakma másik részét minősítették – mondta Szabó Ágnes. A Vidnyánszky Attilát ért támadásokról a Magyar Teátrumi Társaság alelnökével, a Gózon Gyula Kamaraszínház alapító-vezetőjével beszélgettünk.

Fotó: Picasa

– Vajon a MOME átalakítása miért nem kavart vihart? Pedig az is művészeti egyetem.

– Nyilván mert a színház populárisabb műfaj, sokakhoz eljut, több színészt ismernek, mint iparművészt. Régen úgy mondtuk: a színház olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá. A Színház- és Filmművészeti Egyetem, régen főiskola, zárt kaszt volt abban az értelemben, hogy behatárolták, kik taníthatnak, kik tanulhatnak ott, s milyen művészeti szempontok alapján folyjon a képzés. Aki ezen kívül volt, még ha ott is végzett, annak az életműve nem számított.

– Mint jellemzően a fővároson kívül alkotó művészeké…

– Igen, kivéve a rendszerváltás előtti kaposvári, szolnoki, egy ideig miskolci színházat. Ezekben a társulatokban születtek kiváló előadások, s kevésbé jók egyaránt. Akkoriban, az Aczél elvtárs vezette kultúrpolitikában azt mondtuk: „oda szelepált a rendszer”. A kaposvári színház bizonyos értelemben szelepként működött. Amit máshol nem lehetett, azt ott megengedték. Autókaravánok vándoroltak le Budapestről, mindenki látni akarta a produkciókat. Az ottani szerencsésebb színészekből válogattak a filmrendezők, később taníthattak a főiskolán egyetemen. Sokan a Katona József, a Radnóti, később az Örkény Színházban folytatták. Ez épp olyan zárt kör, mint az egyetem.

Fotó: Gózon Gyula Kamaraszínház

– Székely Gábor, egykor a szolnoki, majd a Katona József Színház vezetője, a Színművészeti volt rektora ezt írta nyílt levelében Vidnyánszky Attilának: „ön a Színház- és Filmművészeti Egyetem ellen intézett támadásaival az elmúlt ötven év magyar színháztörténetének politikai érdekek szerinti átírásában aktív szerepet vállal.” Az a bizonyos 50 esztendő éppen az ön által említett Aczél-korszak…

– Igen, akkor a színházi találkozókra csak egy körhöz tartozó társulatokat hívtak, a kritikusok királycsinálók voltak, akik szinte kizárólag ezeknek az együtteseknek a produkcióiról írtak, s megmondták, ki tehetséges, ki nem, melyik produkció jó, melyik nem. Ha ennek vége van, azt tudom mondani: hál’ Istennek! Végre vége van! Ugyan én zenetanárként végeztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, de 37 éve dolgozom színházban, 21 esztendeje vezetek független színházat. No, nem alternatívat, mert népszínházi profillal működünk. Ráadásul kertvárosban. Nem is sikerült elérnem, hogy az elmúlt két évtizedben viszonylagos rendszerességgel kritikusok jöjjenek az előadásainkra. A képzésről pedig annyit: remélem az ezután bekerülő gyerekek hasonló oktatásban részesülnek majd, mint a kaposvári egyetem színinövendékei. Ma már világszerte, de Kelet-Európában is másként fogalmaznak a színpadon, másként léteznek a térben. Nem a nálunk még mindig honos, poros, porosz-német típusú színjátszás szabályai szerint. Vidnyánszky Attila alternatív rendező, nem konzervatív – persze tud olyat is. Ő alternatív színházat csinál a Nemzetiben, méghozzá estéről estére 600 néző számára. Ekkora nézőteret nem egyszerű megtölteni. Addig volt ő népszerű a szakmai megmondók szenében, ameddig Kárpátalján tolták a farmotoros buszt. Addig ömlengtek. Most már fanyalognak, mert meglátták, hogy elkezdődött egy szakmai területfelosztás.