Hőbörögni mindig egyszerűbb, mint közösen gondolkodni

A tárcaíró megfogadta, hogy soha nem szólal fel a szülői értekezleten. Mert annyi rosszat hallott barátaitól azokról a szülőkről, akik rendszeresen felszólalnak teljesen feleslegesen, az esetek döntő többségében nem is odavaló témákban, viszont rabolják mindenki idejét és leginkább borzolják az idegeket. Aztán mégis megtette, felszólalt. A tárcaíró sok mindent szó nélkül tud hagyni, de van néhány dolog, amit egy ideje már nem.

Fotó: MTI / Balázs Attila

A tárcaíró nem is tudja, hogyan került szóba az új Nemzeti alaptanterv, de az biztos, hogy az egyik szülő nem kicsit pikírten megjegyezte: akkor most már mindent össze fognak vonni? Majd hozzátette: az irodalmat és a történelmet is a kémiával? És bár ez a téma még kicsit se érintette alsó tagozatos kislányának osztályát, a tárcaíró mégse tudta megállni, hogy ne szóljon hozzá, ugyanis két éven keresztül oktatási szakújságíróként dolgozott korábban, sokat foglalkozott az új Nemzeti alaptantervvel, sőt még olvasta is. Mondta hát, hogy a természettudományok összevonásáról van szó, az irodalom és történelem összevonását nem ajánlja senki. Főleg nem a kémiával. A természettudományok esetében pedig azért ajánlott – okoskodott a tárcaíró –, mert így sokkal jobban látják majd a diákok az összefüggéseket.

A tárcaíró nem beszélt hosszan, alig mondott valamit, de a megszólalást néma csönd fogadta. És nem is hozta volna fel egy tárcában az esetet, ha nem ez a néma csönd lett volna a felszólalás következménye. Sokféle reakciót el lehet képzelni, de mindegyik közül ez a legszomorúbb. A csönd. Az emberek hőbörögnek kicsit, hogy nagy itt az összevonósdi, aminek aztán az lesz a vége, hogy összevonnak mindent. Ebben jól egyet lehet érteni. Aztán ha valaki mond valamit a témában, főleg olyat, amivel a változások védelmére kel, akkor csönd van. Ez a csönd pedig arról szól: rá kell hagyni, mindegy.

Nagyon különös csillagállás lehetett azon a napon, ugyanis a tárcaíró még egyszer úgy érezte, hogy hozzá kell szólni a szülői értekezlethez. Szóba került ugyanis az, hogy a járványhelyzetben hozhatnak-e a szülők süteményt, ha valamelyik gyermeknek születésnapja van. A tanító néni elmondta, hogy lehet hozni, de csak darabosat, mert nem szerencsés, ha fel kell vágni azt a sütit, meg kell fogdosni, így terjedhet a betegség. Ezt aztán többen újra csak valamiféle sanyargatásnak fogták föl, mire a tárcaíró nem bírta ki, hogy ne mondjon megint valamit. Ha ugyanis a cukrászdában felvágott és szeletenként fóliázott süteményt osztják szét az osztályban, sokkal kisebb a fertőzés veszélye, mint ha valaki otthon készíti el, ráadásul betegen, amit nem tud magáról. Így fennállhat a veszély, hogy akaratlanul megfertőzi az egész osztályt. Ebben aztán meg is egyezett mindenki, jobb vigyázni, odafigyelni, nehogy fertőzés miatt be kelljen zárni az iskolát. A tárcaíró pedig azt gondolta ekkor, mennyivel jobb ez így. Mármint jóindulattal hozzáállni a dolgokhoz. Persze azzal is tisztában van, hogy hőbörögni mindig egyszerűbb, mint közösen gondolkodni.