Kultuszfilmek a világhálón – 1984

Hiába olvassa az európai ember 1949 óta George Orwell 1984 című regényét, hiába nézi meg minden nemzedék rendszeresen 1984 óta a filmet, mégsem kiáltja világgá mindenki, hogy a mai liberálisokkal összefogó szélsőbaloldal (egyszerűbben: kommunisták) Orwell kottájából játszik. Csakhogy a regény és a film nem egy tanító költemény, hanem egy negatív utópia.

Fotó: imdb

Egyszerűen hátborzongató a hasonlóság az 1984 című film világa és a mai amerikai anarchikus kommunista lázadások eszméi között. A filmben már örökre eltörölték a múltat, Amerikában manapság épp erről szól a diskurzus. A filmben a család intézménye valamifajta bűnös dologgá vált, amelyet a fejlett új világ a Nagy Testvérrel az élen – aki persze mindenkit és mindent figyel, meghaladott. Ahogy ma is kezdik meghaladottnak tekinteni az úgynevezett (meg)haladók a családot Nyugaton, ők a szabad embert a magányos emberrel azonosítják. Aztán nagyon is ismerős az újbeszél nevű fiktív mesterséges nyelv is, amellyel kimossák a cizellált gondolatokat az emberek fejéből. Nekünk is készül már az új szótár, amely azokat a szavakat tartalmazza, amelyeket ki lehet mondani, minden egyéb már nem tartozik a politikailag korrekt szavak közé a (meg)haladók szerint.

Az 1984 című filmet először a rendszerváltás után láttam, akkor mindenki megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy ez a film a múlt. Ilyen kommunista diktatúra volt hazánkban is, az embereket megfigyelte a titkosrendőrség, a kultúra alkotásait tűrt, támogatott és tiltott kategóriákba sorolták. Mindez a filmben a Gondolatrendőrség formájában jelenik meg: akit bűnös gondolaton kapnak, azt addig kínozzák, míg a saját anyját vagy szerelmét is el nem árulja. Azt gondoltuk akkor, hogy mindez a múlt, hogy talán örökre vége van a Gondolatrendőrségnek, amely meg akarja mondani, mit kell olvasniuk és gondolniuk az embereknek. Aztán eltelik alig harminc esztendő, és az emberek egy része diktatúráért kiált, óhajtja, vágyja a diktatúrát, amely eltörli a családokat, a múltat és az anyanyelvet.

Fotó: imdb

Szimbolikus jelenet a filmben, hogy amikor letartóztatják a John Hurt által remekül alakított Winston Smitht és Suzanna Hamilton érzéki Juliáját, mindketten meztelenek, mert a szerelmi fészkükben csap le rájuk a Gondolatrendőrség. Mert ha egy embert megfosztanak a családjától, a múltjától és az anyanyelvétől, akkor teljesen meztelenül, védtelenül, magányosan fog állni a világban. A nemzetek történelme, a vallás és a kultúra ugyanis ősrégi és jól működő védelmi rendszerek. Az egyéni lelkeket védik a közösségi tudás révén.

Az 1984-ben csak a kiváltságos pártvezető elvtársak képesek kikapcsolni a teleképeket, ma pedig az emberek nagyobb része hiába lenne képes kikapcsolni a televíziót vagy nem percenként nézni a mobilján a közösségi média visszajelzéseit, mégsem teszi meg. Senki nem kapcsolja ki, és az orwelli rémálom – hogy mindenhol kamerák figyelik az embert – mára már meg is valósult, csak még nem volt senki, aki be is kapcsolja a temérdek kamerát, amelyet mi magunk hurcoltunk a lakásunkba számítógépek és mobiltelefonok révén.

A szélsőbaloldali és más vallású fekete pedig feketén-fehéren elmondja ma is, hogy ő egy pillanatig nem akar egyenlőséget, hanem uralkodni akar a fehér emberen, és persze leginkább az asszonyán, lányán, szolgáivá akarja tenni a fehéreket (vagy ha mégsem, akkor vajon miért térdepeltetik le őket?). Ehhez az első lépés, hogy össze kell ugrasztani a fehér férfiakat a fehér nőkkel. Ahogy a filmben (és persze a könyvben) is arról van szó, hogy szinte mindenki rabszolga lesz, alig kap ételt, a lét legalsó szintjén tengődik.

Bár Michael Radford filmje temérdek dolgot kihagyott a könyvből, mégis sikerült megragadnia a lényegét annak a világnak, ahol a félelem az úr. Ahol nincsen család, nemzeti nyelv és közös történelem, ahol eltörölnek minden hagyományt és vallást, ott nem marad semmi. Ott az ember semmi lesz.

Napjainkban a liberálisok eszét vették el a kommunisták, hogy támogassák a senkik világának felépítését, ahol nem marad semmi, de semmi, amiért egy embernek érdemes élnie.