Murakami Haruki könyve elmaradt katarzisok meséje

Nagy baj van Japánban. Piócák potyognak az égből, festmények szereplőit kell leszúrni, hogy elveszett leányok megkerüljenek.

Nagy baj van Japánban, kérem. Piócák potyognak az égből, festmények szereplőit kell leszúrni, hogy elveszett leányok megkerüljenek, élő emberek szellemei kóvályognak máskülönben teljesen kulturált, nagypolgári otthonokban… Még jó, hogy nem találkoznak azzal, akinek a szelleme, hiszen még él a szerencsétlen. És a bensőnkben élő helyes gondolatokat szétmarcangoló, rosszindulatú kettős metaforákról még nem is beszéltünk. Legalábbis ilyen élethelyzetekkel találkoznánk, ha Murakami Haruki képzeletének Japánjában kóvályognánk a megmagyarázhatatlan eseményekkel sodródó, kissé bamba, kissé szenvtelen és meglehetősen determinált hősök bőrében.

A hazánkban is sikeres szerző idei nagyregénye, A kormányzó halála (pontosabban a második kötet jelent meg idén) is hozza mindazt a roppant bőbeszédűen és szövevényesen eladott rejtélylabirintust, amiért Murakamit szeretik.

A szerzőtől eddig csak Kafka a tengerparton című regényéhez volt szerencsém, azzal az ajánlással nyomták a kezembe: nagyon jó könyv. Nem emlékszem belőle semmire.

Mindkét megállapítás jogos – győződtem meg a regény végére. És ugyanezt éreztem A kormányzó halálát elolvasva is, sőt feltehetően bármelyik Murakami-könyvvel kapcsolatban ezt érezném, hiszen a kritikák meglehetős összhangban nyilatkoznak a művek ismétlődő paneljeiről.

A magányos főhős valahogy kilép vagy kikényszerül a megszokott életéből, elutazik jó messzire, a jó messziben pedig mindenféle fura figurákkal ismerkedik, akiknek jó része nem is tekinthető a hagyományos értelemben vett földi lénynek. A kormányzó halála egy festmény, amely az ismert Mozart-opera ismert részletét ábrázolja: Don Giovanni leszúrja Donna Anna apját, a kormányzót. A kormányzó aztán kilép a képből, pontosabban egy idea veszi föl a kormányzó alakját, hogy aztán mindenféle konyhafilozófiai meg ismeretelméleti dolgokkal traktálja szegény főhőst, aki megtalálta a képet.

A szerző nagy erénye, hogy a történetei tele vannak efféle kultúrtörténeti utalásokkal, rengeteg zene szól Csajkovszkijtól a Doorson át Liszt Ferencig (állítólag Japánban tömegek hallgatnak Lisztet Murakami óta), de rengeteget esznek is a szereplők, ráadásul módfelett kulturáltan beszélgetnek, még akkor is, ha épp egy arc nélküli révésszel kell társalogni egy párhuzamos világban. A cselekmény lassan hömpölyög, a rejtélyek sokasodnak. Ezenkívül az író védjegye az is, hogy a mozaikdarabkák nem állnak össze rendszerré, az e világ és túlvilág összefüggései nem tárulnak föl, pusztán szembesülünk bizonyos jelenségekkel, aztán rendszerint a főhőssel együtt visszatérünk a normalitásba, mielőtt valami nagyobb bajunk esne, ­például valódi beavatásban részesülnénk. Naivitás volna ilyesmit hiányolni egy szórakoztató regényből? Vajon az egyszeri olvasó egyéni problémája lenne, ha egy máskülönben kiváló írásműben türelmes keresés után sem találja a katarzist?

Murakami Haruki: A kormányzó halála – Második könyv. Geopen Könyvkiadó, 2020.