Mari története: egy zavaros kor zavaros emberi kapcsolatai

Egy történelmi regény szólhat nagy történelmi alakokról, hősökről, csatákról, győzelmekről és vereségekről. Vagy, akárcsak Mari története, szólhat úgynevezett kisemberekről, nevet adhat névtelen figuráknak, olyanoknak, akik nem alakítják, legfeljebb elszenvedik a történelmet – vagy épp helytállnak a maguk jelentéktelennek tűnő posztján a történelmi viharok közepette. Lényegében szeretteik s a maguk túlélése érdekében, ám – kimondatlanul – azért is, hogy a viharok elmúltával alkalmasint békésebb körülmények között folytatódhasson a történelem. Bármilyen naivan is hangzik ez, az emberiség feltehetően valami ilyesfajta naiv bizakodásnak köszönhetően kerülte el eddig, hogy teljesen kipusztítsa önmagát.

Bencsik Gábor Mari története című történelmi regényében az I. világégésbe és az azt követő kaotikus időszakba tekinthetünk be a címszereplő, a férjétől elszakított, zavaros kor zavaros emberi kapcsolatai között evickélő, kétgyermekes családanya élettörténetén keresztül.

Az imádságból a megpróbáltatások közben is erőt merítő, állhatatos asszony figurája mögött valahol mintha Németh László tragikus nőalakjai is földerengenének.

Ebben a regényben nincsenek nagy csaták, nincs oldalanként hajmeresztő és vérfagyasztó fordulat vagy akció, van ellenben tekintélyes, komótos alapossággal megfestett panorámakép a korabeli Magyarországról.

Emberi sorsokat látunk, amint a körülmények, a szükség, a szokás, az alkalmazkodás, a megmaradás vágya vagy valami belső parancs hatására formálódnak-alakulnak.

Hőseit alaposan, de tapintatosan ábrázoló, mesélő kedvű szerzővel van dolgunk, akinél semmi sem fekete-fehér, aki minden idillbe csempész némi homályt, minden sötétségbe valami fénypislát:

„Azt is az öreg találta ki, hogy esténként üljenek ki a tornácon a padra. Az asszony ott is csak hallgatott, de azért az öregnek ez a hallgatás olyan örömet szerzett, mint soha semmi a házasságuk alatt. Legszívesebben az egész falut összehívta volna, hogy megmutassa nekik: nézzétek, itt ülünk a feleségemmel, a szép Böröcz Erzsivel békességben, szeretetben, egyetértésben. Ezt nem tehette, csak ült hát csöndben, nézte a csillagokat. Az asszony is ült mellette csendben, és próbálta szívéből szeretni ezt a nehéz szagú, mindig borostás öregembert maga mellett, de érezte, hogy igazán nem megy. Egy ideig azt hitte, ez csak akarat kérdése, de rájött, hogy nem azon múlik. Most először töltötte el rossz érzéssel, hogy nem tudja szeretni. Azelőtt ez nem zavarta, meg sem fordult a fejében, hogy neki a saját érzéseivel bármi dolga volna. Most szerette volna szeretni, elalvás előtt majd minden este kérte a Krisztust is a képen, hogy segítsen neki ebben, de hiába. Legalább hallgatott itt mellette, az most már nem esett nehezére. Amikor aludni mentek, az öreg azon gondolkodott, ne próbáljon-e bekéredzkedni aludni a felesége mellé. Aztán inkább nem hozta szóba. Az asszonynak is az jutott eszébe, mit mond, ha a férje mellette akarna aludni. Nem esett volna jól, ha mellé fekszik, de nemet mondani is rosszulesett volna. Nem szólt ő sem, csak ment a szobába, és megkönnyebbült, hogy az öreg nem megy utána.

– Jó éjszakát, Erzsi – szólt az öreg a konyhai ágyából.

– Jó éjszakát neked is – válaszolt a felesége az üveges ajtón át. Még sokáig nem tudtak elaludni, csak feküdt ki-ki a maga ágyában, nézték a sötétet és gondolkodtak. Előbb az öreg aludt el, az asszony hallotta a horkolását. Aztán elaludt ő is.”

Szándékosan idéztem ilyen hosszan a címszereplő szüleinek történetébe bepillantó részletet. Mely történet egyébként úgy végződik, hogy az asszony belehal betegségébe, az öreg pedig, aki felesége halála napjától nem iszik egy kortyot sem, egyszer csak jó éjszakát kíván lányának és unokáinak, majd hajnalban fölveszi ünneplőruháját, zsebeit telepakolja kövekkel, és a Drávába öli magát. De lánya és unokái története természetesen folytatódik. Nem is akárhogyan.

Bencsik Gábor: Mari története. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020.