Húszéves a Sentenced Crimson című lemeze

A csapat korszakalkotó anyagokkal járult hozzá a heavy metal újjáélesztéséhez-újrafogalmazásához.

Kevés olyan kerek történet van a zene egyetemes históriájában, mint a finn Sentenced együttesé: megalakultak 1989-ben, mikor kellett nekik, finomítottak a stíluson, mikor megértek rá, tagok jöttek-mentek különösebb botrány és balhé nélkül, amikor nekik jönni-menni kellett. Készítettek kiemelkedő, majd legalábbis egyenletes minőségű lemezeket, és mikor 2005-ben abba kellett hagyni, bizony abbahagyták, és ha valakik, hát ők biztos nem fognak holmi nosztalgikus visszatérésekkel szerencsétlenkedni. Hatodik stúdiólemezük, a pályafutásuk csúcsán fogant Crimson idei évfordulója kapcsán érdemes megemlékezni a csapatról, amely korszakalkotó anyagokkal járult hozzá a kilencvenes évek végén a heavy metal újjáélesztéséhez-újrafogalmazásához.

Hasonló utat jártak be, mint a szintén kiváló, ma is aktív Amorphis: a hörgős-technikás death metal szűkös ösvényeiről léptek dallamosabb utakra. Ez eleinte nem jelentett különösebben széles csapásokat – a kilencvenes évek a zenetörténeti köztudatban épp a heavy metal válságkorszakát jelentik. Lám, mily hasznos is a válság: ebben az időben születtek meg azok a furcsa, kevert alzsánerek, amik a műfaj napjainkig (és még sokáig) tartó virágzását biztosítják. A Sentenced első lemeze, az 1991-es Shadows of the Past még az akkor Európában underground újdonságnak számító death metal jegyében fogant, különösebb önálló hangvétel nélkül (zsengéjüket maguk sem szeretik), a második North from Here már a tapogatózó útkeresés a kevésbé rideg atmoszférák felé, néhány valóban zseniális húzással, a harmadik Amok pedig már korszakalkotó volt: Taneli Jarva basszusgitáros-énekes megtartotta az agresszív, mégis egyre melodikusabb, hörgős vonalat, míg Miika Tenkula gitáros-dalszerző dalközpontúbb és érzelmesebb irányba vitte a muzsikát, vagyis kezdett kialakulni a titokzatos valami, amit ma már fölényes magabiztossággal titulálunk jellegzetesen atmoszferikus, északi (és azon belül is finn) metálhangzásnak.

A nagy stiláris áttörés persze az 1996-os Down volt: itt már Ville Laihiala komor, érces, nagy ívű vokáljaival hallunk gyakorlatilag hagyományos heavy metalt – no de az az atmoszféra! Az a szív legmélyéről fakadó, északi búbánat! Az a fájdalmassá erjedt romantika! A Downt milliók hallgatták rongyosra magnókazettán a világ minden táján, köztük magam is. Teljesen újszerű hang volt, s új tartalmat adott a tekerős gitárszólók vagy fogós riffek – látszólag – kiüresedett kliséinek. Ezt a szuggesztív, érzelemdús hangvételt vitték aztán tovább a Frozennel, majd teljesítették ki a 2000-es Crimsonnal. Ami pályafutásuk csúcsát jelentette: az ezredforduló után a legkülönbözőbb társaságokban szembesültem azzal, hogy a lemez (és az egész zenekar) legnépszerűbb „slágere”, a Killing Me, Killing You meghallgatása afféle rituális csúcsponttá vált jobb ízlésű házibulikban. Ez eleinte furcsa volt – túl kiszámítottnak tűnt a dal a Down brutális és elementáris líráihoz képest. Utólag visszatekintve persze a Crimson a zenekar legérettebb, legmagabiztosabb, egyben legkiteljesedettebb lemeze, amin valóban bárki számára emészthető módon jegyben jár a jellegzetes, északi melankólia, a heavy metal (már megint, és még mindig) frissítő, pofátlan, örökifjú üdesége, és a szigorúan kötött dalszerkezetek fölött úszó vokálok vérvörös és éjfekete hangulathullámzása. A dalszövegek nyilván a kötelező köröket futják (persze: a rocktörténet dalszövegeinek felét össze lehetne rakni két Ady-versből, de ez maradjon egyelőre afféle összekacsintós, titkos büszkeségünk), ám az atmoszférától megdobban a szíve mindenkinek, aki valódi érzelmi mélységeket keres a zenében.

Sentenced: Crimson. Century Media Records, 2000.