A jeles író, költő, műfordító, esszéista és szerkesztő Kodolányi Gyula – akit 2020-ban immár Kossuth-díjjal is kitüntettek – igen személyes hangvételű kötetet jelentetett meg idén. (Annyira friss a könyv, hogy még karanténos interjú is akad benne.) A gyűjtemény ugyanakkor eklektikus is: a személyes életúttól kezdve a politikai szerepvállaláson (a szerző Antall József miniszterelnök főtanácsadója is volt) keresztül egészen az esszéisztikus, vallomásos prózáig az alkotás, műfordítás területén igen sok minden szóba kerül a könyv lapjain.
Ami a személyes életutat illeti: többek között Ágh István kapcsán megejtően szól arról, hogy Kodolányi János unokaöccseként (és Illyés Gyula vejeként) milyen nagy odafigyeléssel kell élnie és alkotnia: „Úgy maradni meg hűen a családi szellemhez – én Kodolányi Jánoséhoz és Illyés Gyuláéhoz, ő Nagy Lászlóéhoz –, hogy semmit, de semmit nem veszünk át az ő nyelvi gesztusaikból, témáikból, attitűdjeikből, mert akkor elkallódunk. Csak egy bizonyosságunk volt: hogy a belső hangra és legsajátabb vonzódásainkra figyelve kell elindulunk a magunk hetyke, de szívszorítóan magányos költői útján. Így kell legyen, mert ez a kozmosz és a gének törvénye. S ehhez majd olykor óriási kanyarodókat teszünk, járatlan mellékösvényeket követünk.” Érvényes és megfontolásra érdemes gondolatok vonulnak végig az esszéken, találó és pontos megállapítások – nem is beszélve a kötet végén olvasható két nagyon fontos interjúról (Elek Tibor és Gróh Gáspár készítették ezeket), amelyekben nem csupán az életút kerül szóba, hanem a művek, a művekhez való viszony, attitűd, és – többek között – az egész shakespeare-i univerzumról annyi érdekes, informatív és mély megállapítást olvashatunk, hogy szakkönyvek tucatjaiból sem többet. (Kodolányi Gyula műfordítói érdemeiről már írtam A létezés hálói című kötete alapján, amelyben amerikai költők verseit ültette át magyarra.)
Jelentős gondolatok jelennek meg a politikai pályát elemző, a magyar politikai életet kontextualizálni igyekvő szövegekben is. Helyszűke miatt csak két nagyon fontos mondatot idézek: „Nos, Antall egyike volt a keveseknek, aki alaptételként tudta, hogy létezik egy láthatatlan magyar közép, amely mélyáramként, búvópatakként átvészelte az elmúlt negyven évet, s annak fel-felbukkanó vízereiből – hogy folytassam a hasonlatot – meríteni lehet kiváló gárdát, amelyből addigra jókora csapat is formálódott köréje egy év alatt”, illetve „Visszatérő gondolata volt, hogy a modern Magyarországon – tehát az első világháború óta – szélsőséges párt, akár jobboldali, akár baloldali, csak idegen megszállók támogatásával tudott kormányra jutni. A szélsőségeket kerüli a többség politikai ösztöne Magyarországon.”
