A jazz-rock első hazai prófétái – a Syrius együttes

Miután Baronits Zsolt, a Syrius együttes alapítója megunta, hogy folyamatosan tingli-tangli tánczenékkel húzzák a talpalávalót, fogta magát, és egy huszárvágással olyan zenészekkel vette magát körül, hogy annak csodájára járt a zenés szakma, de a közönség vájtfülűbb része is. Úttörő jellegű progresszív/jazz-rockmuzsikájukkal meghódították az akkor már különös nimbusszal övezett Bem rakparti klubot, de a XIII. kerületi Csanády utcai törzshelyüknek – ahol egy pinceklubban ütöttek tanyát – is különleges légköre volt.

A Syrius együttes tagjai: Baronits Zsolt, Pataki László, Tátrai Tibor.   Fotó: Fortepan/ Urbán Tamás

Ezeken kívül a Syrius előadott ekkoriban a Flock együttestől, a Spencer Davis Grouptól, Billie Holiday-től, és némi meglepetésre a Led Zeppelintől a Whola Lotta love-ot. Mindezt úgy, hogy az akkori hangzásvilágtól teljesen eltérően egyáltalán nem használtak elektromos gitárt.

Ausztrália, az Ígéret földje

Talán kevesek tudják, de a Syrius együttest a Gemini akkori gitárosa, a később a Hungariából és a Dolly Rollból ismertté vált Kékes Zoltán ismertette meg egy ausztráliai hazánkfiával, Charles Fisherrel, akinek 1970 nyarán feltett szándéka volt, hogy beprotezsáljon egy magyar együttest a távoli Ausztráliába. Sorra járta a klubokat, de mindenhol ugyanazt a beatet hallotta, aminek csillaga már leáldozóban volt az angol nyelvterületen. Már majdnem feladta, amikor a fenti segítséggel eljutott a Csanády utcai pinceklubba, és majd’ hanyatt esett a meglepetéstől, annyira nagy hatást gyakorolt rá az ott hallott banda. Miután visszament, alig néhány héten belül talált is egy megfelelő impresszáriót, a többi pedig már rocktörténelem. A Nemzetközi Koncert Igazgatóságot nem lehetett kihagyni az ügyintézésből, éppen ezért a zenészek meglehetősen szkeptikusak voltak, mert a kommunista pártállami gépezet fogaskerekei rendkívül nehézkesen és lassan forogtak, ami nyilván arra volt visszavezethető, hogy nemigen voltak érdekeltek a pártapparatcsikok a különböző együttesek exportálásában, hiszen fix fizetésért dolgoztak. Rossz, ámde nagy valószínűséggel igazat beszélő nyelvek szerint azonban lehetett ezt a gépezetet olajozni jó magyar forintban, de a megvesztegetés nem volt az erőssége a Syriusnak. Így történhetett meg, hogy négyszer (!) is oda-vissza kellett küldözgetni a szerződéstervezetet, ami a végére már teljesen átalakult, állítólag érdekes módon csak a gázsi összege nem változott. Mire aláírták a kontraktust, november lett, így éppen ötven évvel ezelőtt jutott ki az első magyar könnyűzenei csapat Ausztráliába. Az előzetes hosszas huzavona ugyan meglepetést okozott a nyugati menedzsmentnek, de a zenekarnak nem szegte kedvét.

Fotó: rockbook

Nem indult túlságosan jól a kint tartózkodásuk, egy perth-i étteremben hetekig játszottak, ahol önmagukat kellett megerőszakolniuk, hiszen ott a magukfajta progresszív rockzenét nem tolerálta a közönség. Kialakítottak ezért aztán mindenki megelégedésére egy mintegy harminc örökzöldből álló repertoárt, ahova elvétve csempésztek be önnön örömükre egy-egy igényesebb rockdarabot. Aztán következett Brisbane, Melbourne, ahol egyetemi klubokban léptek fel, majd Sydney érintésével jutottak el Adelaide-be, ahol megtört a jég, és az ottani strandon tartott bemutatkozásukon, amelynek során egy teherautó platóján immáron a saját zenéjüket játszották, 30 ezer ember tombolt, ami őket is meglepte. Innentől kezdve nem volt megállás, sorra hívták meg őket a nagy fesztiválokra, ezek közül az első a Sydney közelében rendezett Odyssey Music Festival volt, ahol a zenészek elmondása szerint az akkor nagy teljesítménynek számító kétezer wattot kötöttek darabonként minden egyes hangszerre, a kétoldalra felpakolt hangfaltornyokba pedig 20 ezer watt összteljesítmény szorult. A 240 ezer fős rendezvényen a Syrius a reveláció erejével hatott, tapsorkánban tört ki a közönség, és innentől nem volt megállás, egy éven keresztül keresztül-kasul járták Ausztráliát.

Örömzene az ellopott felszerelésért

Közben érte őket egy kis incidens, az akkor és ott keresett 15 ezer dollárjukért vásárolt teljes zenekari cuccot ellopták tőlük, kivéve a Hammond orgonát, ami egyrészt nagyon nehéz volt, másrészt könnyedén be lehetett volna azonosítani, ha megtalálják, ezért inkább otthagyták a furgonban. A szerencsétlenségben külön pechet jelentett, hogy még a biztosításuk sem fedezte ezt az értéket, pedig akkor már egy hete nyaggatták a sofőrjüket, hogy csináltassa meg a biztosítási szerződést. A kisbusz vezetője pedig nagyon óvatos volt, a betörés előtti napon úgy parkolt le este, hogy olyan szorosan állt a falhoz, hogy ne lehessen kinyitni a hátsó ajtaját, ami rejtette az igazi nagy értékeket. Nem is történt egész éjjel semmi baj, az illető még reggel is látta, hogy minden rendben van, aztán elment egy gyors zuhanyra, és ez idő alatt lovasították meg a cájgot, mire visszaért a fürdőszobából, hűlt helyét találta csak az autónak, amit végül megtaláltak, de a Hammond kivételével mindent elloptak. Hiába mondták be a legtöbb rádióban, hogy keresik az ellopott műszaki berendezéseiket, azoknak nyomuk veszett. Ezért aztán az ausztrál zenész társadalom színe-java gondolt egy nagyot, és hihetetlen gyorsasággal összerántottak egy fergeteges hangulatú jótékonysági koncertet, amelynek bevételéből a Syrius újra megvásárolhatta a felszerelésének egy jó részét.

Világsztárok társaságában

Ezenkívül azonban csupa jó élmény érte őket. Az egy évbe még az is belefért, hogy Az ördög álarcosbálja című lemezüket kortárs balett-táncosokkal mutassák be, majd egy másik alkalommal a Manfred Mann Earth Banddel is volt egy közös koncertjük. Különleges élményt nyújthatott az is, amikor a melbourne-i egyetemi fesztiválon Johann Sebastian Bach IV. Brandenburgi versenyét rockosították meg közösen a helyi szimfonikus zenekarral, amit megspékeltek egy kis balettcsoporttal is.

Ezután már csak hab volt a tortán, hogy az ekkoriban a csúcson lévő Free együttessel is koncerteztek, egy ideig pedig a Bee Gees egykori gitárosa, Vince Melouney volt a turnémenedzserük. A csaknem egy évig tartó fellépés-sorozatot időnként megszakították egy kis tévés szerepléssel, és stúdiófelvételeket is készítettek. Orszáczky Jackie többször nyilatkozta, hogy az akkori elsöprő sikereik egyik összetevője mindenképpen az volt, hogy a Vasfüggöny túlsó oldaláról érkeztek, amire még rárakódott egy nagyon pregnáns háborúellenes hangulat, hiszen akkor zajlott a vietnami háború, amiből az ausztrál embereknek is elegük volt, s ez érződött is az akkori fesztiválok légkörén.

Opelen vissza a rideg valóságba

Magyarországra való visszatérésük is kifejezetten kalandosra és romantikusra sikeredett: elvállalták, hogy hat héten keresztül zenélnek egy hajón, cserébe nem kellett fizetniük az útért. Visszaemlékezéseikben kiemelték, hogy szinte baráti társaság alakult ki az utasok között, emiatt pedig nem volt rajtuk az a nyomás, hogy állandóan játszaniuk kelljen, szinte inkább csak kedvtelésből zenéltek három-négy számot, aztán tartottak egy kis szünetet, és igazából csak akkor álltak újra neki a zenélésnek, amikor a kedvük tartotta – de azért ez természetesen sokszor bekövetkezett. Így haladtak el Új-Zéland, Tahiti és a Galapagos-szigetek mellett is, majd keresztülhajóztak a Panama-csatornán. Az öreg kontinensre megérkezve még kényszerből eltöltöttek néhány napot Amszterdamban, hogy meglegyen az egy évnyi távollétük, ugyanis csak ennek letelte után hozhatták be vámmentesen a Nyugaton vásárolt árukat az akkori deviza-jogszabályoknak megfelelően. Orszáczky Jackie egy lepukkant Opelt vett 200 dollárért, amivel visszatérhetett a zenekar a kádári rideg valóságba. Arról pedig, hogy ne mehessenek vissza ausztráliai sikereik színhelyére, ahol az 1971-es évben a legnagyobb populáris zenei meglepetést okozták, már gondoskodott a hatalom. Kiadhatták ugyan nagylemezüket Magyarországon is Az ördög álarcosbálja címen, amit angolul még ezt megelőzően szintén felvettek és kiadtak Ausztráliában, és történetük is folytatódhatott itthon, de Ausztráliába már ez a formáció a kirobbanó nagy sikereik ellenére sem térhetett vissza a pártállami packázások miatt, pedig hívták őket.

A Syrius együttes tagjai: Baronits Zsolt, Pataki László, Tátrai Tibor.
Fotó: Fortepan/ Urbán Tamás

Ekkoriban lett tagjuk Tátrai Tibor, aki éppen az ausztráliai második meghívásra alapozva mondta vissza Frenreisz Károly felkérését az éppen szerveződő Skorpióba – hiába.

Tátrai Tibor és Ráduly Mihály (1973)
Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A kegyelemdöfést az adta meg nekik, hogy – látva a kilátástalanságot – 1973-ban a Syrius két meghatározó egyénisége, Orszáczky Miklós és Ráduly Mihály kilépett a zenekarból.