A legrosszabb amatőr menedzselés

A magyar pop-rock zenekarok és szólisták külföldi reklámozásának egyik legjelentősebb fóruma a MIDEM (Marché International du Disque et de l'Edition Musicale)-fesztivál volt. Itt időről időre megpróbálkoztak a magyar pártállami, botcsinálta „menedzserek” (bár ezt a szót még tiltották is, ők impresszáriónak mondták) azzal, hogy befuttassanak a nemzetközi porondon egy-egy Magyarországon ismert nevet. A szerencsétlenkedésnek, a hozzá nem értésnek, a pénznélküliségnek és a totális, a szó rossz értelmében vett amatörizmusnak az iskolapéldái voltak ezek az eleve kudarcra ítéltetett próbálkozások. Az ötven évvel ezelőtti történések pedig minden képzeletet alulmúltak.

A magyar pártállami könnyűzenei vezetés – már ez is fából vaskarika helyzet volt, elvégre egy hivatalnok miért is lett volna érdekelt mások sztárrá tételében, hisz így is, úgy is megkapta a fizetését – 1970-ben elhatározta, hogy jól megmutatja a Nyugatnak, mire képes a magyar pop-rock ipar. A feladatokat az egyébként is a külföldi kapcsolatokat hivatalból ápoló Nemzetközi Koncert Igazgatóságra (NKI) bízták, amelynek sajtó- és propaganda-csoportvezetője, Sailer Károly erről a sikertelen próbálkozásról azon nyomban be is számolt felettes szervének, a Művelődésügyi Minisztérium zene- és táncművészeti főosztályának. De ne legyenek kétségeink, innen az információt azon nyomban továbbították a pártközpontba. A Sailer-jelentés a csődöt mondott kommunista propagandatevékenység állatorvosi lovává vált. Ebből ugyanis kiderül, hogy az 1962-es Ki mit tud? megosztott első díját füttyművészetével elnyerő Hacki Tamásról és Ex Antiquis nevű zenekaráról mindössze háromszáz prospektust tudtak magukkal vinni; de ami még ennél is szomorúbb, hogy

egyetlen Hacki-poszter kiállítására sem futotta, mert az ehhez szükséges felület bérleti díja hétszáz frankra rúgott, ami már meghaladta a kötött devizagazdálkodással sújtott NKI büdzséjét.

Nemcsak ez, de még a telexezés is majdnem meghaladta a lehetőségeiket. Aztán némi furfanghoz folyamodva megállapodtak a Craven cigarettacéggel, hogy Hackit az ő Rolls-Royce autójukkal viszik a nyilvános főpróbára, miáltal Hacki Tamás felhívja a figyelmet a dohánygyárra, a kocsi pedig elegáns megjelenést kölcsönzött (szó szerint) a művésznek. A lehetőségekhez képest igyekeztek megfelelő sajtót verbuválni, ami azért mehetett viszonylag könnyen, mert azokban az időkben Nyugat-Európában sokan kíváncsiak voltak, mit művelnek a vasfüggöny keleti oldalán popzene címszó alatt. Megint csak jellemző azonban a szocialista szervezésre és a tőkehiányra, hogy

az NKI pénzszűke miatt mindössze egyetlen képet tudott megvásárolni a rendezvényen fellépő Hackiról a profi fotóstól.

A siker érdekében más könnyűzenészek életrajzát is kivitték magukkal az NKI-alkalmazottak, hátha valamelyik kiadó ráharap egyik vagy másik magyar előadóra.

Hacki Tamás füttyművész (előtérben) az 1967-ben alapított Ex Antiquis együttesének tagjaival a tabáni hegyoldalban 1972-ben

Fotó: MTI / Bara István

Logikusnak tűnt, hogy Késmárky Marikával, az 1969-es Táncdalfesztivál győztesével is megpróbálkoznak, azonban a művésznő még indulás előtt elfelejtett magáról önéletrajzot adni az NKI-nak, így Cannes-ban sem tudták őt bemutatni. A minisztériumnak írt jelentés ezt indignálódva jegyezte meg, holott valószínű, hogy ha rendesen kérik az énekesnőtől, akkor teljesítette volna a kérésüket, de úgy látszik, senkinek nem volt érdeke, hogy a minimálisnál jobban reklámozzák őt.

Késmárky Marika táncdalénekesnő 1975-ben
Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Ugyanez a beszámoló reálisan látta a helyzetet: az NKI-nak esélye sem volt labdába rúgni, mert se pénze, se jó minőségű angol nyelvű hanglemezei nem voltak az egyébként is túltelített poppiacon. Az más kérdés, hogy Késmárky Marika önmenedzseléssel rövidesen az akkori NSZK-ban karriert futott be először Pop Edina néven, majd a Dschinghis Khan együttessel, amelyben a másik magyar tag a disszidens Mándoki László volt. Ő, akárcsak Hacki Tamás, rátermettségén kívül kitűnő nyelvtudásának és intelligenciájának, nem pedig az NKI-nak köszönhette, hogy lemezeket tudott megjelentetni 1972-ben Hollandiában és 1974-ben az NSZK-ban.

Ezenkívül a lengyelországi Sopotban rendezett fesztiválon 1972-ben Zalatnay Saroltával képviselték Magyarországot, valamint többedmagával kiküldték a Szovjetunióba is, hogy az ottani elvtársak tanulmányozhassák a magyar előadókat. (Eredetileg magyar zeneszerző–szövegíró páros Szovjetunióba való kiküldetéséről volt szó, hogy ők vizsgálják a szovjet könnyűzenét, miközben elkísérik a Neoton együttest a turnéra. Aztán fordult a kocka, ezért kértek az eredeti terven felül további három magyar zenekart a szovjetek.) Szintén az 1970-es MIDEM-en került előtérbe a SID nevű francia lemeztársaság Máté Péter lemezének elkészítése apropóján, amellyel előzetes megállapodást kötöttek.

Máté Péter és a Főnix együttes 1970-ben
Fotó: Fortepan / UVATERV

Az erről szóló részletes jelentést a minisztériumnak Szász Gábor NKI-alkalmazott írta meg. Az a Szász Gábor, aki egyébként az Omegát tekintette szívügyének, és akinek többek között azt köszönhetjük, hogy az Omega nyugati szereplései elé az esetek többségében nem gördítettek különösebb akadályt a pártállami apparatcsikok.

Ez az egy tényező mindenképpen hiányzott a Kádár-korszak impresszárióinak többségéből: a szív, amely a művészekért és a művészetért dobog.