Halmai Tamás gólyádzó légből angyalkertbe visz

Halmai Tamás új verseskötete szöszmötölő, tűnődő olvasói attitűdöt kíván, nem lehet csak úgy rárontani: gyere, cipó, hamm, bekaplak.

Ám a lírai én, illetve Halmai esetében a kritikusi, esszéistai, irodalmári meg mindenféle én alapállása mégiscsak a bizonysággal fölvértezett hívőé, a láthatót mozgató láthatatlan mérhetetlenségét ámuló szemmel fölmérni próbáló, fény felé hajló, csodás megtapasztalásoktól sem visszariadó halandóé: „Működés közben látjuk a Teremtőt, / ha körbepillantunk a teremtettben. / Akik alig vagyunk, mind azt szeretnők, / csillagporszem se háljon szeretetlen. // Állaga türelem, türelme fény, / akit nem kellett megteremteni, / hogy éljen: múlhatatlan tünemény / az angyal. Ettől szinte emberi. // Ne ünnep legyen, de napi beszéd / a költészet; s a szerelem ne mézek / biztatta mámor, inkább ébredés! / Gramm lángot se bír fából ácsolt mérleg. /Hajnali, tünde madár kelteget, / hogy fölkelthesd magadban az eget.”

A Csillagporszem című vers egészét idéztem, nem részletét. Bús korunk sok még búsabb gyermeke nyilván fásultan legyint az első strófa zárógondolatára: hohó, mennyi alig levőt ismerek, aki a saját anyját is hagyja szeretetlen hálni, nemhogy holmi csillagporszemet! Ám ha a szerencsétlen, posztmodern ember tovább olvas (aki csak azért van annyira Isten alatt, mert önként és büszkén arra a szintre pozicionálta magát), rájön, hogy pontosan annak az ars poeticának, csúfabb szóval programnak a megvalósulásával szembesült, miszerint a költészet napi beszéd legyen, ne ünnep. Újabb paradoxon, hisz a költő láthatóan épp a költészet ünnepiségével itatná át a hétköznapok érzelmi-értelmi felszínességét, nem pedig fordítva – pedig sok kortársunk szerint nincs üdvösebb, mint olvasóink-hallgatóink árva fejét belenyomni abba, amiben amúgy is van.

A fentinél hosszabb költeménnyel e kötetben nem is találkozunk, rövidebbel annál inkább: „Fonák nélküli levél.” Alig hosszabb a címnél: Metaflóra. Az általános műveltségnél nem kell több, hogy értsük a poént. Mert Halmai metafizikája sokszor bizony poénra játszik – mint minden egészséges metafizika.

Lehet elemezgetni, hol találkozik vagy hol megy el egymás mellett tiszteletes odabiccentéssel Nyugat és Kelet, Buddha és Krisztus Halmai világában. De érdemesebb vele tartani az úton, döccenőstül-bukkanóstul, hisz nagy veszély nem fenyeget, legföljebb az, hogy nem vesszük föl időben tudatunkba a tanítást, ami pedig mindnyájunk számára erősen időszerű lehet, például a Rémtan című versé: „Mekkora sárkány… / Árnyékában de jó lesz / majd megpihennem!”

Halmai Tamás: Kint lények járnak. Prae Kiadó, 2020.