A tárcaíró szilveszter éjfélkor egy rövid beszéddel szokott kedveskedni szeretteinek. Minden évben már napokkal korábban fogalmazza magában, mit mondana. Az esetek többségében aztán nem azt mondja, amit kigondolt, mert az éjféli hangulatban támadnak jobb ötletei is. A tárcaíró gondolatban szeret visszatekinteni arra, mit is várt az adott évtől, azt viszont már nem mindig szereti, amikor azt gondolja végig, hogy mi az, ami megvalósult és mi az, ami nem. A tárcaíró első ötlete az volt, hogy az idei esztendőben egy igazán rövid beszédet mond: túléltük. Aztán azonnal elvetette ezt az ötletét, mert nagyon elszomorodott már attól a gondolattól is, hogy ennyire veszélyes lett a világ. Az a világ, amelyet a tárcaíró egy egészen jól berendezett, viszonylag biztonságos világnak gondolt, ahol a kávéházban reggelente el lehetett olvasni egy napilapot, ahol színházban művelődhetett a barátaival, ahol éttermek homályában világmegváltó dolgokról beszélgethettek hajnalig, ahol úszhatott egy órát, miközben arra gondolt, hogy milyen jó lesz majd utána a szaunában, ahol bátran kezet foghatott bárkivel, ahol biztonságosan együtt ünnepelhetett a családjával, ahol nem kellett félni, hogy az unoka az átadott vírusaival meg is ölheti a nagyszülőket. Túléltük. De túl is vagyunk rajta? – tette fel magának a kérdést a tárcaíró, majd arra gondolt, hogy vajon lehet-e ezen a vírushelyzeten valaha is túl lenni. Lesz-e olyan a világunk, mint régen? Ücsöröghetünk-e nyugodtan a kávéházban, színházban, étteremben vagy a Balaton partján?
Lesz-e olyan, hogy örökre elfelejthetjük az egészségügyi maszkot?
Miután a tárcaíró végiggondolta a sok negatív, ám kikerülhetetlen kérdést, arra jutott, hogy felhagy velük. Egyszer és mindenkorra. Mert nem vezetnek sehova, csak elszomorodik ilyen gondolatok miatt az ember. Ekkor arra jutott, hogy olyan beszédet mond szeretteinek szilveszterkor, amelyben pozitívan áll hozzá a megváltozott világhoz. Főleg a kicsi gyerekeit fogja nagyon megdicsérni, hogy már nem is kell mondani a kézmosást a hazaérkezés pillanatában, maguktól veszik fel a maszkot, mielőtt belépnénk egy boltba, és amikor kilépnek, azonnal fertőtlenítik a kezüket. A tárcaíró megdicséri a gyermekeit, hogy a tavaszi online oktatást se lógták el, akkor is szépen megírják és megtanulják a leckét, ha valamiért éppen nem lehet az iskola épületébe belépni. Megdicséri őket, hogy tornáznak otthon vagy futnak a Duna partján, mert nem lehet edzésre járni. A tárcaíró úgy döntött, hogy soha többet nem hozza fel azt, milyen volt a világ vírushelyzet nélkül, mert a gyermekei a jelenben élnek, nekik ilyen a világ, ha egészségügyi maszkot kell hordani, akkor azt hordják. Épp annyi örömmel, mint télen a sapkát, de ugyanolyan természetességgel is. Ők nem szomorkodnak a régi dolgokért, ők büszkék magukra, ha helytállnak a különböző jelenkori élethelyzetekben. A tárcaíró úgy döntött, hogy egy jó kedélyű, humoros beszédet fog mondani. Mert nem az a lényeg, hogy túléltük, hanem az, hogy az élet megy tovább. A lényeg az, hogy szeretjük egymást, és annak kell örülni, ami van.
