Debreczeni Ferenc „Ciki” is elmondja saját becenevének történetét (egy nagyon ciki „dobfelszerelésen” játszott egy gyöngyöspatai bálban életében először, és amikor begörcsölt a keze a nagy megterheléstől, a gitáros mondta rá, hogy ez nagyon ciki), illetve azt, hogy már a neotonos korszakában megismerte az Omegát, mert előzenekaruk voltak, sőt néha ő hangolta be Laux József dobját is, amikor utóbbi menedzseri teendői miatt nem ért rá. Amikor pedig megérkezett Afrikából a Neotonnal, Benkő rögtön rácsapott, hogy menjen hozzájuk dobolni, mert Lauxék eltávoztak. Nagyon gálánsak voltak hozzá: az ajánlat részét képezte, hogy megérkezése után közvetlenül két napon keresztül két hölggyel volt „bezárva” egy Maros utcai nagy lakásban, majd feltették neki a nagy kérdést, amire nem tudott nemet mondani. Néhány pikáns történet is előjön Benkőről, például az, amikor Lengyelországban egyszer egy átmulatott éjszaka után a szállodában szó szerint úgy rátört a dobosukra, hogy az ajtó tokostul bedőlt a szobába, miközben odabent az ütőshangszeres egy hölgy társaságában volt.
A betegség feldolgozása
Ebben a kötetben nem lehetett megkerülni Benkő László betegségét, mivel az írásakor már annak számtalan, sötétebbnél sötétebb bugyrát megjárta. A szerző kendőzetlen naturalizmussal mesélteti el interjúalanyával betegségének történetét, azt, hogy a jó nevű orvos sógorával hogyan osztotta meg annak első jeleit. A bevezetőben a főhős és a riporter közötti beszélgetés furcsán veszi ki magát, mert miután az egész ország sajtója attól zengett, hogy Benkő László rosszindulatú daganattal küzd, a „jól értesült” újságíró felteszi neki azt a kérdést, hogy mi a baja. Persze egy ilyen interjúkötetben nem feltétlenül kell törekedni az elhangzottak szó szerinti visszaadására, de azért az is nehezen tudható be bármiféle szenilitásnak vagy öregségnek, hogy maga az „infúzió” szó nem jut eszébe annak a betegnek, akit hosszú ideig naponta többször is kezeltek ezzel, ahogy azt a kötetben leírják. Aztán apró poénként pár oldallal később fény derül a szóra, amikor mindkét delikvensnek eszébe jut a megfejtés.
A zenésztársak is beszélnek a betegségéről, Ciki meg is jegyzi a könyvben, hogy a májrák miatti kemoterápia során is ment velük játszani, az utolsó erejét is megfeszítve. Őszintén hozzátette: nemcsak Lacinak volt ez nagy megpróbáltatás, akinek akár óránként is lehetett valamiféle panasza, hanem a társainak is, akiknek ezzel az állapottal meg kellett tanulniuk együttélni, és amiben lehet, segíteni neki. Mint mondja, a karantén alatt hiába adhattak volna különböző létszámmegszorításokkal néhány koncertet, ezeket szolidaritásból lemondták, mert Lacira tekintettel voltak, hiszen ő akkor éppen megint kórházban, illetve rosszul volt. De azt is meg kell érteni, ha a közönség akarja őket látni, az ő igényeiket is egy bizonyos ponton túl, ha már lesz erre lehetőség, ki kell elégíteni, és nem biztos, hogy az a jó, ha egy nagy fájdalmakkal élő legendát látnak a billentyűk mögött – vélekedik a dobos még Benkő Laci halála előtt. Többen helytelenítették azt is, hogy lényegében a média közvetítésével vívta haláltusáját, pedig ismerve őt, neki, aki a média bűvöletében élt, minden bizonnyal még jót is tett. Felesége, Benkő Zsuzsa pedig megoszt több édes kis sztorit róla, ebből az egyik az, amikor Laci mellé jó néhány évvel ezelőtt, amikor még csak egy kutyaharapás miatt került kórházba, lehoztak az intenzívről egy fiatalembert, és Laci megitatta szívószállal. A srácot magához térésekor éppen ez a látvány fogadta, mire megszólalt: Úristen, meghaltam, és a Benkő Laci az Omegából itat engem a túlvilágon. Ezek a sztorizások annak fényében még inkább keserédesek, hogy az Omega billentyűsének jóval később szintén kemoterápiára kellett járnia. A kötetben megszólal két gyermekük, Balázs és Dóra is, még inkább közel hozva az olvasóhoz több nemzedék bálványát.
Életfogytig rock and roll, kis szépséghibákkal
A kötetnek vannak szubjektív és objektív szépséghibái. Annak ellenére, hogy az interakció sokszor jót tesz a könyvnek, néhol zavaróan hat, ahogy előtérbe helyezi magát a kérdező. Helyesírási hibák is maradtak a kötetben, a Hess András tér neve egyszer sem szerepel benne helyesen (értjük, hogy a Hesz vezetéknév szépen cseng az olimpiai bajnok kajakozó nyomán, de ez nem ugyanaz a család), ahogy a Vidám Színpad valamilyen rejtélyes oknál fogva egybeírva és kis sz-szel szerepel a könyvben. Azt pedig, hogy az Illés után a zenekar szót miért kell nagy Z-vel írni, végképp nem lehet megfejteni. Ragozásbeli probléma is akad a kötetben, a P. Mobil nevét pedig következetesen nem tudja tisztességesen leírni a szerző. Mindezeket félretéve vagy ezeken felülemelkedve emberközeli, anekdotázós könyv született Benkő Lászlóról, sok-sok érdekes, humoros és szívmelengető sztorival nemcsak zenésztársaitól, hanem a feleségétől, a fiától és a lányától is. Mindenkinek volt valami a tarsolyában azok közül, akik ismerték az Omegában csak Lacinak nevezett két lábon járó jelenséget, s akinek élete utolsó órájáig valószínűleg azon járt az agya, hogyan lépnek majd fel, ha véget ér a koronavírus-járvány. Bár ez már ebben a felállásban itt a földön nem tud összejönni, abban azonban biztosak lehetünk, hogy az életfogytig rock and roll életérzést az itt maradottak továbbviszik, és ezt Laci is így szeretné, ahogy az is bizonyos, hogy ha valaki nem úgy játszik majd, ahogy azt ő elképzeli, karmesteri csodapálcájával virtuálisan vállon veregeti és kisegíti. Ahogy oly sokszor segített másokon izgalmas, abszurditásokban sem szűkölködő, fordulatokban gazdag életében.
Havas Henrik: Benkő Laci. A legendás billentyűs és az Omega története, Alexandra Könyvesház Kft.