Trianon és a jazz I. rész

A két fogalom összekapcsolása első látásra bizarrnak tűnik, de a békediktátum az amerikai eredetű zene magyarországi térfoglalását és fejlődését is alapvetően befolyásolta.

Ella Fitzgerald jazzénekesnő 1968. február 29-i fellépése az Erkel Színházban. Fotó: Fortepan / Magyar Hirek folyóirat

Amikor a jazzként ismertté vált zene formálódni kezdett az Újvilágban, Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchia része volt. Amikor a jazz terjedni kezdett Közép-Európában, Magyarország az első világháborúban legyőzött, megcsonkított ország volt, amely elveszítette területe kétharmadát, köztük a Kárpát-medence olyan fontos szellemi központjait, mint Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács, Kolozsvár, Marosvásárhely, Temesvár, Szabadka.

Az etnikailag színes, kulturálisan élénk régiók elcsatolása megnövelte a főváros jelentőségét. A század első felében Budapest a gazdasági, társadalmi és kulturális megújulás első számú letéteményese lett. Ez a helyzet hátrányosan érintette a vidéket, de a népsűrűség miatt termékeny talaja lett olyan városi művészeti formáknak, mint a jazz, amelynek magyarországi története évtizedeken át erre a néhány négyzetkilométerre összpontosult. Nem véletlenül: a jazz olyan előadási gyakorlat, amely improvizatív jellege miatt a muzsikusok interakciójára épül, és a partnerek együttállása nagymértékben a mennyiségi tényezőktől függ.

Az ország területéhez (1920-ban 93 000 négyzetkilométer, nyolcmillió lakos) képest Budapest viszonylagosan nagy várossá nőtte ki magát a XX. században (1920-ban számolt 1,2 milliónyi lakosság). Az 1867–1914 közötti rohamos fejlődés és több százezer zsidó beáramlása helyszínekben és programokban bővelkedő európai metropolisszá tette Budapestet. A zenei élet különösen gazdag és színes volt: tánctermek, vendéglők, mulatók és lokálok a legkülönfélébb hallgatni valókat kínálták esténként.

Mindezt megalapozta a zeneoktatás fejlődése. Az 1875-ben alapított Liszt Ferenc Zeneakadémia hamarosan nemzetközileg elismert intézménnyé nőtte ki magát. A magas szintű klasszikus zenei képzés az egész zenei életre jótékony hatást gyakorolt. A végzettek közül többen a szórakoztatóiparban helyezkedtek el, éjszakánként a foxtrott, a one step, a charleston, a tangó, a sanzonok és az operettek dallamait játszották. A zenész foglalkozás nagy megbecsülésnek örvendett, a jól képzett magyarok iránt kereslet mutatkozott nemcsak Európában, hanem távolabbi kontinenseken is. Egyénileg vagy zenekarokkal gyakran szerepeltek külföldön, elegáns szállodákban léptek fel, ahol különféle muzsikusokkal játszottak. Első kézből ismerkedtek meg az új zenei stílusokkal és irányzatokkal, az amerikaiak pedig bevezették őket a jazz világába.

Az első világháborút követő évek az Európát meghódító, szokatlan hangokkal való ismerkedés jegyében teltek. A magyar muzsikusok többsége az új zene hatása alá került, az éttermekben szórakoztató zenét játszó cigányzenekarok is affinitást mutattak iránta. A Magyar Rádió 1925-ben kezdte meg adását, és jazzműsorokat is gyakran közvetített. A ’30-as években a hangosfilmek jelentősen növelték e zene népszerűségét, a magyar filmesek a közkedvelt magyar nóták és operettdalok mellett jazzes tánczenét is használni kezdtek a mozgóképekhez. Akkortájt még nem működtek hanglemezstúdiók Budapesten, a felvételeket külföldön, leginkább Koppenhágában és Berlinben készítették. Idővel helyi cégek is, mint a Radius, a Radiola, az Odeon, a Durium/Pátria kezdtek ilyen lemezeket forgalmazni.

Az 1920-as évek végén egyre több, a jazz kiejtésmódja és a szvingritmus iránt fogékony, sokoldalú hangszeres és zenekar muzsikált, amelyek műsora táncdalokból állt némi jazzes beütéssel.

Jazz és könnyűzene magyar filmekben 1934–’44 között (CD)

Az 1930–’40-es években készült felvételek kidolgozott hangszereléseikkel, összeszokott előadásmódjukkal és inkább dallamvariációnak, mintsem igazi improvizációnak tekinthető rövid szólóikkal már szorosabb kapcsolatot mutattak a jazz-zenével.

A tiltástól a tűrésig

A II. világháborút követő rövid időszak előrevetítette az 1948-as kommunista hatalomátvételt. A Magyarországot 1944 márciusában megszálló náci Németország – más országokhoz hasonlóan – betiltotta a jazzt. Felfüggesztették az amerikai filmek vetítését és a lemezek behozatalát. A két hónapig tartó ostromban Budapest hatalmas pusztítást szenvedett, de az újjáépítés hamarosan megkezdődött. A bombázástól megkímélt helyek megnyíltak, a Magyar Rádió újra sugározni kezdte a jazzt, és életre kapott a hanglemez-kereskedelem. Duke Ellington, Count Basie, Glenn Miller, Benny Goodman és más vezető amerikai zenekarok felvételei nemcsak import, hanem hazai préselés révén is elérhetővé váltak. Ez a néhány év a jazz „aranykora” volt Magyarországon, jóllehet szórványos törekvéseket leszámítva a modern stílusok még nem jelentek meg a háború sújtotta térségben.

A kommunista rezsim 1949-től gyökeres változást hozott, gyakorlatilag tiltó listára tette a jazzt. A „haldokló imperializmus” termékének bélyegezték, ami épp olyan veszélyes a kommunista esztétikára és ideológiára, mint a Coca-Cola. Nem önálló művészi formának, nem előadási stílusnak, hanem a régi rendszer idegen szórakoztatási gyakorlatának tartották, amit a néphatalom megszilárdítását szolgáló új, „népi eredetű”, pentaton dallamokkal, slágerekkel és a szocializmus dicsőségét zengő dalokkal kell helyettesíteni.

A magyar kultúra szerkezete 1948–’49-ben nagymértékben centralizálódott a szocialista elveket megvalósító intézményhálózattal. Minden magánvállalkozásban működő helyet, beleértve a revüket és a kabarékat, államosítottak 1949 és 1953 között, ami közvetlen felügyeletet tett lehetővé. A hatalom még a tánczenéből is igyekezett kigyomlálni a jazzes elemeket. Az előadni kívánt új szerzeményeket az arra hivatott könnyűzenei bizottság elé kellett beterjeszteni engedélyezésre. A Magyar Rádió 1952-ben felfüggesztette a jazz sugárzását, jazzt csak néhány kivételezett, elsősorban külföldiek által látogatott helyen lehetett játszani. Hallgatása, főleg értelmiségiek és diákok körében, a kultúrát egységesítő rendszer félig illegális, passzív elutasításának kifejeződése lett.

A tájékozódás elsődleges forrása – az újvidéki rádió műsorain kívül – az Amerika Hangja éjszakai jazzórája volt a legendássá vált Willis Conover szerkesztésében. A muzsikusok és a jazzkedvelők tiszta forrásként fordultak a rövidhullámú adáshoz, gyakran magnóra vették, onnan írták le a számok akkordmeneteit.

Az alagút fényei

A jazz hivatalos megítélésében az ’50-es évek vége hozott fordulatot. Zenetudósok és szociológusok körében viták kezdődtek a jazz eredetéről, ismérveiről és társadalmi státuszáról. Pernye András zenetörténész megállapította, hogy „a jazz a rögtönzött afro-amerikai népzene (a blues) és az európai kompozíciós zene ötvözete”. A Szovjetunió kulturális politikájában 1961-ben bekövetkezett fordulat hatására a magyar kommunista párt is változtatott a politikáján.

Egy 1962-ben keletkezett pártdokumentum sürgette a modern tánczene és a jazz megszabadítását a „dekadens”, „kozmopolita” és „kapitalista” minősítésektől.

A Kertész Kornél jazz-zongorista és zenésztársai által készített javaslatot felkarolva a dokumentum szorgalmazta hivatalos képzés indítását a blues, a jazz, a latin-amerikai és az afro-kubai zenék elmélete, története és gyakorlata iránt érdeklődő muzsikusok és fiatalok részére.

A Kommunista Ifjúsági Szövetség égisze alatt 1962-ben nyílt meg az első jazzklub Budapesti Ifjúsági Jazzklub néven. A lépés új fejezetet nyitott a műfaj magyarországi történetében. Először fordult elő, hogy önálló művészi formának tekintették, hivatalosan is nyilvánosságot kapott, és bevonult a koncerttermekbe. A Dáliaként ismertté vált klub a célra kijelölt eszpresszótól kapta közhasználatú nevét. Az 1962 októbere és 1964 áprilisa között heti rendszerességgel működő intézmény muzsikusok, rajongók, művészek, fiatal értelmiségiek százainak vált törzshelyévé. Előadásoknak, vitáknak, koncerteknek, kötetlen zenéléseknek adott helyet, és hírlevelet is kibocsátott.

A Dália Jazzklub hírlevele 1963-ból

Az évtized további, mérföldkőnek számító eseményekkel nyitott újabb tereket a jazz előtt. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) által 1962-ben indított, tíz éven át tartó Modern Jazz Antológia című sorozata a magyar muzsikusok javának nyújtott bemutatkozási lehetőséget. Ezzel együtt a jazz nem állt a kiadó politikájának előterében; voltak évek, amikor egy-egy lemez került csak forgalomba. Ez a gyakorlat hátrányos helyzetbe hozta azokat a muzsikusokat, akik soha nem jutottak felvételhez.

Az időszak harmadik fordulópontja a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazztanszakának megalapítása volt 1965-ben. A Gonda János kezdeményezésére és vezetésével európai viszonylatban is az elsők között létrejött intézmény kulcsszerepet töltött be az idővel három szintűvé vált, utóbb egyetemi rangra emelkedett jazzoktatás alapjainak lefektetésében, a muzsikusok folyamatos képzésében, ezáltal a jazz hazai fejlődésében.

A megélénkülő jazzélet jeleként az évtized közepén Budapest rövid életű nemzetközi fesztiváloknak is helyet adott. A műfaj növekvő népszerűségét olyan esemény mutatta, mint Louis Armstrong Népstadion-beli fellépése 1965-ben, amely a trombitás pályáján is kiemelkedően sok érdeklődőt, 85 ezer nézőt vonzott. A fővárosiak az amerikai jazz további legendás muzsikusaival ismerkedhettek meg az 1968-ban indult, 18 alkalomból álló, a Magyar Rádió által az amerikai kormány támogatásával szervezett koncertsorozaton.

(Folytatjuk)