Mindenképpen a film javára kell írni, hogy elképesztően látványos, kalandokban bővelkedik. A vadregényes tájat nagyon szépen filmezték – a sztyeppétől a magashegységig mindent látunk, országimázsnak is beillik, hogy milyen változatosan szép ország Kazahsztán. A viseletet, öltözetet rekonstrukciók alapján készítették, a szakák csúcsos süvegétől kezdve a szkíta aranyemberig sok elem megtalálható benne. A ruhadíszek, övcsatok, az íjak, a lószerszámok, a kis fonott pajzsok és az ünnepi fejedelmi ruhák – lényegében mindent meg lehetett csinálni a közel egykorú ábrázolások és a régészeti leletek alapján.
Az a jó, hogy ragaszkodtak is hozzájuk, nem idióta fantasyjelmezeket alkottak, vagy a XIX. századi kazak nomádokat vetítették vissza az időbe.
A perzsákat sem eltúlzottan – az amerikai filmekre jellemző módon piperkőc, ám gyáva sokaságként – ábrázolják, a masszageták rekonstruált ótörök nyelven, a perzsák óperzsául beszélnek benne. Fülbántó lenne az angol, ahogyan az orosz is.
A film hibája, hogy olykor – leginkább az első felében – erőtlen a főszereplő (Almira Tursyn), a végére mintha jobban ráérezne a szerepre. A párbeszédek nem éppen a legéletszerűbbek, de működnek, elvégre egy uralkodócsalád fontosabb pillanatait ábrázolják. Aki mindennapi gondokra kíváncsi, az igazából megnézhet egy sorozatot, amelyből a kerámiakészítés rejtelmeit is megtanulhatja. Azt már fel sem vetem a végén, hogy a magyar történelmi filmgyártás mikor ér a kazak szintjére. Van mit behozni.
