– Az utóbbi években olyan összetett karaktereket alakított, mint például Dorian Gray, István király vagy Boris Vian. Mennyire megterhelő őket eljátszani?
– Minden egyes próbaidőszak és minden egyes szerep teljesen más, s mindegyiknek megvan a nehézsége és könnyebbsége. Dorian Gray karakterének az a nehézsége, hogy meg kell tudni jeleníteni a színpadon azt a romlottságot, amit ő képvisel. Azt is meg kell tudni mutatni, amikor ráébred, mit is tett valójában. István király több mint két órán át szenved, vívódik, ezt iszonyatosan nehéz eljátszani. Boris Viannak pedig megvan a saját nézete a világról, ami a mély és szomorú érzések mellett tele van könnyedséggel, játékossággal. Ráadásul nagyon érdekes, fanyar humor jellemzi az élethez való hozzáállását. Ez a fanyar humor minduntalan jelen van nála, még a drámai helyzetekben is.
– Énektechnikailag mire kell figyelni?
– A Vian-darab nem igényel tenorális éneklést, viszont a dalok stílusát el kell találni. Az előadásban felcsendülő francia sanzonokat úgy kell elénekelni, hogy a nézők átérezzék az ötvenes évek Párizsának hangulatát. A másik két előadás énektechnikailag nehezebb és magasabb szintű fizikális igénybevételt jelent. Embert próbáló feladat, amikor egy-egy online előadást rögzítünk, hiszen majdnem egy éve kisebb intenzitással játszunk, mint korábban, azonban mind színészként, mind énekesként oda kell tennünk magunkat most is. Ezekben az időkben is fontos trenírozni, fizikailag kondícióban maradni, hogy mire kinyit a színház, kitűnő formában legyünk.
– A Kiss Csaba által írt és rendezett revü Boris Vian „Élni annyit jelent, mint nevetni a halálon és belehalni a röhögésbe” gondolata köré épül. Milyen volt belehelyezkedni ebbe az életérzésbe?
– Kiss Csaba rendezése azért fantasztikus, mert igyekezett kiaknázni Vian világát. Mint ismert, Boris Viannál tizenkét évesen szívelégtelenséget diagnosztizáltak, s innentől tudatosan próbált minél többet élni, olyannyira, hogy szinte egyáltalán nem aludt. Folyamatosan a boldogságot és azokat a pillanatokat kutatta, amelyekért érdemes élni. A dalai, dalszövegei és írásai képezik az előadás gerincét. Az a csodálatos ezekben a sanzonokban, hogy többféle érzelmet és gondolatot közvetítenek. Maga a színház is azért varázslatos, mert közvetítünk valamit a színpadon, azonban a néző levonhatja a konzekvenciáit a saját életéhez mérten. Erre az előadásra ez különösképpen igaz. Tavaly március 10-én, Vian 100. születésnapján mutattuk be a darabot, közvetlenül utána bezártak a színházak. Ez az abszurd helyzet tökéletesen passzolt ahhoz a világhoz és életérzéshez, amelyet Vian képviselt. Ha megnézünk róla egy-egy felvételt, azt látjuk, hogy bár mosolyog, de a szeme mindig szomorú. Igyekeztem megmutatni az életigenlését, azt, hogy miként élte rövid életét. Jókora pimaszság, csibészség van a karakterében, ezt akartam felszínre hozni. Számomra és a nézők számára is egy különös utazás ez az előadás, hiszen egy másik világba kalauzol. Az biztos, hogy filmszerű és megosztó színházi élményben lehet része mindazoknak, akik megnézik.
