Rejtő Jenő néhány újabb, és egyben utolsó kötetnyi „elveszettnek hitt” művét gyűjti össze A nápolyi király című könyv (ahol a címnek nem Nápoly városához, hanem a nápolyihoz van köze). A könyvet szerkesztette, sajtó alá rendezte és az összekötő szövegeket írta Kiss Ferenc, aki a kötet egy helyén idézi Rejtő írótársát, Halász Pétert, aki így emlékezik a tragikus sorsú íróra: „…vajúdva, sorokat újra meg újra áthúzva, alájuk és föléjük írva, szavakat közbeiktatva itt (Grand Café Reutter, majd Dreschler-palota, aztán Upor kávéház) írta légiós regényeit. A könnyed, játékos sztori, a számtalan mulatságos bonmot, a megannyi tréfás figura keserves veríték árán jött a világra. Tartózkodó, komor, többnyire rosszkedvű, tagbaszakadt ember volt, depressziós periódusokkal küszködött, mint a legtöbb vérbeli humorista.”
Igen, tudtuk és sejtettük ezt, vagy inkább olvastuk már mindezt a humoros művek szerzőiről, mégis mindig szíven üt és meghat, hogy tényleg, lám, Rejtő Jenő is éppen ilyen volt. A kötetben összegyűjtött szövegek és szövegverziók egyik-másikában szerzőtársa és barátja, Nádassy László kiegészítései is olvashatók, de a rutinos Rejtő-olvasó szinte zsigerileg érzi, mely tréfák születtek kedvenc – ezek szerint az életben szomorkás – humoristáink/íróink egyikének tollából.
Nagyon változatos kötet ez, kabaréjelenetek, bohózatok mellett egy egész regényt is tartalmaz, amelyet fejezetenként állított össze a szerkesztő, aki az egész könyvet végigjegyzeteli; jobbnál jobb és fontosabbnál fontosabb szövegek születnek így, és legalább annyira érdekesek, mint a Rejtő- (vagy Rejtő és társai) szövegek, és annyira informatívak, mint a szerkesztő által jegyzett korábbi kötetek. Nemcsak azért fontosak ezek a szerkesztői szövegrészek, mert közel hozzák hozzánk nemcsak Rejtő alakját, de munkamódszerét is, hanem mert mind a korban, mind pedig a szélesebb spektrumú irodalmi hagyományban, műfaji rendszerben elhelyezi a kommentált szövegeket.
A kötetben található regény tipikus Rejtő-regény, bár inkább a kevésbé humorosak közül való, de például a trópusi meleg és a meleg okozta szenvedések leírásában olyan profizmus mutatkozik, amilyennel a leginkább kanonizált szépíróknál is alig találkozhatunk. És azért minőségi humor is akad benne bőven: „Az öregnek különben sem voltak idegei. A legiszonyúbb állatbőgésre olyan nyugodtan fordult hátra, mintha távolról muzsikát hallana, azután megjegyezte: ez a fekete leopárd. Még a tigris is fél tőle. Wolf azonban nem félt tőle. Ő csak a hivatalnokoktól félt, mert azok felszámítanak mindenfélét, ami szerinte nem jogos. Erről panaszkodott Tours-nak, és az ajkain túlfolyni készülő vörös bételnedvet úgy szürcsölte vissza, hogy távoli szerelmes madarak felelgettek rá.” Vagy egy szintén nagyon „ismerős” fordulatot villantó tréfa az egyik kabaréjelenetből: „Rollni: Én ezt nagyon okos gondolatnak tartom, áttörni itt a falat. Nem okos? Csepp: Úgy látom, hogy te egy faltörő okos vagy.” Illetve: „Pecsenye: Akkor kezdett a feleségem szekálni, hogy találjak fel valamit. Addig szekált, míg feltaláltam az önműködő minisztériumot. Vámbéri: Az micsoda? Pecsenye: Az ember megnyom egy gombot, és nem történik semmi.”
