Ha megengedhetek olvasóinknak egy intim vallomást: a mi hivatásunk egyik legszebb része a fölfedezés. A valódi fölfedezés pedig nem azt jelenti, mint amit az elcsépelt mondatfordulat, hogy hírt adunk valamiről. A fölfedezésben benne van a rácsodálkozás, a lelkesedés, a kíváncsiság, a szív, a lélek. Így fedeztem föl magamnak, és remélem olvasóinknak is, pár éve a Magyar Idők hasábjain a Fokos zenekar Jókedvemben című, második lemezét. A délvidéki Óbecséről származó, világjáró, ifjú együttes bemutatkozó albumán őserejű, tiszta gyökerű népzenét, illetve katonadalokat hallottunk, de valami olyan virtussal, indulattal és a legjobb értelemben vett maszkulinitással (ó, azok a csárdaszagú-rögszagú csordavokálok!), hogy a fal adta a másikat.
Mikor például az „Az éjszaka jaj, de furcsát álmodtam, Horthy Miklóst tiszta fehérbe láttam…” kezdetű nótát pörgettem vissza újra és újra a kocsiban maximális hangerőn, és próbáltam túlkiabálni a zenekart, családtagjaim komolyan aggódni kezdtek…
Szóval a Fokos első négy albuma iszonyú erős volt, és egyik fölfedezőjükként aggodalommal vegyes izgalommal figyeltem, hogy mivel állnak vajon elő most, ötödik ízben. További népdalok és katonanóták változatlan lendülettel, vagyis a bevált recept? Nyilván annak is örültem volna, de mivel szeretem a meglepetéseket, még jobban örülök annak, hogy a Zengető a Fokos teljesen új arcát mutatja meg: a versmegzenésítő, továbbra is népzenei gyökerű, de már afféle világzene vagy neofolk felé kacsingató, s közben gondolatiságában nagybetűsen magyar együttest.
Nyilván azok a szerencsések, akik régtől követik a Fokost koncertről koncertre, ismerték ezt az arcukat is. Akik viszont a Jókedvemben lemez után minden koncertélmény nélkül beteszik a lejátszóba a Zengetőt, azokat jóféle kultúrsokk éri. Rögtön a kezdő Látod, itt vagyok (Meggyesi Éva tollából) kézenfekvő áthallásokat kínál a Ghymes együttes munkásságával, s ez az érzés ott kísért az album egészében. Ám nem epigonizmusról, hanem hasonló zenei gondolkodásról beszélünk: Felvidék és Délvidék összeér. Petőfi Nemzeti dalából szinte mindnyájunknak a Tolcsvay testvérek éneke zeng fejünkben.
A Fokos halált megvető bátorsággal ment neki az ikonikus versnek, és győzött: a hamisítatlan, „fokosos” férfikórus női karral egészül ki a dal aranymetszésében, ami a szerkezetet és a hangszerelést tekintve elmenne musicalbe vagy rockoperába is.
Ami nem azt jelenti, hogy elektromos hangszereket hallunk – a muzsikusok tartják az akusztikus, illetve népi hangszerelést, ám kibontják azt: dob, doromb, szájharmonika, gitár színesíti a klasszikus, táncházi vonósokra épülő hangzást, szervesen, jó ízléssel, minden tájidegenség nélkül.
