Minden, ami utána történik ebben a kisiklott életben, csupán magyarázatkeresés erre a néhány napra, egyre mélyebbre fúrással, egyre kegyetlenebb önvizsgálattal: „Most először elevenítem fel ezt az 1958. augusztus 16-áról 17-ére virradó éjszakát úgy, hogy mélységes elégedettség tölt el. Úgy érzem, nem tudok ennél közelebb jutni a valósághoz. Ami nem volt se borzalom, se szégyen. Csak a jelentés nélküli történések elfogadása. Nem tudok ennél messzebbre jutni ezen az alig tizennyolc éves énem feltárását célzó úton, pontosabban felidézni, mennyire nem sejtett semmit a következményekről, arról, ami vasárnap várta.” Illetve: „Azon gondolkodom, mit jelent, ha egy nő olyan, több mint ötven évvel ezelőtti jeleneteket perget le maga előtt, amelyekhez emlékezete semmi újat nem tud hozzátenni. Miben hisz, hacsak nem abban, hogy az emlékezet az ismeret egy formája? És mi hajtja – a megértés vágyán túl –, amikor az ezernyi főnév, ige és melléknév között mindenáron meg akarja találni azokat, amelyek azzal a bizonyossággal – illúzióval – kecsegtetik, hogy a lehető legközelebb jutottak a valósághoz?”