A Lánytörténet magyarázatkeresés egy kisiklott életre

Annie Ernaux pazar emlékezeti játékot és tudást mutat fel a Lánytörténetben, amelyben az idős szerző/narrátor visszaemlékezik ötven évvel korábbi önmagára,

Fotó: Wikipedia

A francia irodalomban igen nagy hagyománya van az emlékezettel és az emlékezés természetével való bíbelődésnek, úgyhogy nem is csodálkozhatunk különösebben, amikor belép erre a játéktérre egy új szerző – sokkal izgalmasabb, hogy mit tud hozzátenni az amúgy tetemes mennyiségű emlékezetirodalomhoz. Annie Ernaux Lánytörténet című könyve sok szempontból meglepetés, és érvényes módon gyarapítja ezt a fajta irodalmi hagyományt.

A könyvben az idős szerző/narrátor visszaemlékezik ötven évvel korábbi önmagára, e fiatal lány néhány napos, az életét fenekestül felforgató gyerektáboroztatására, és gyötrő, önkínzó alapossággal megpróbálja megérteni, mi történt sok évvel korábban fiatalkori önmagával (és azt is, hogyan határozott meg az a néhány nap mindent, ami az életében utána következett): „Egyre rövidebb az előttem álló idő. Szükségképpen lesz egy utolsó könyv, ahogy van egy utolsó szerető, egy utolsó tavasz is, de semmi nem jelzi előre, melyik lesz az. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy meghalhatok anélkül, hogy írtam volna arról, akit már egész korán »az 1958-as lánynak« neveztem el. Egy nap már senki sem lesz, aki emlékezhetne. Magyarázat nélkül marad, hiábavaló tapasztalat lesz, amit ez a lány élt át, és senki más.”

Ebben a táborban „mindössze” annyi történik, hogy a lány összejön az egyik táborvezetővel, nekiadja a szüzességét, és mint ez a részéről meghozott nagy áldozat teljesen természetesen követeli, jogot formál a férfira a továbbiakban – a férfi számára viszont csupán egyéjszakás kaland a történet, másnap már tovább is áll, amibe a lány – kis túlzással – beleőrül: elképesztő és zavaros, irracionális módon viselkedik, tulajdonképpen az egész élete kisiklik.

Minden, ami utána történik ebben a kisiklott életben, csupán magyarázatkeresés erre a néhány napra, egyre mélyebbre fúrással, egyre kegyetlenebb önvizsgálattal: „Most először elevenítem fel ezt az 1958. augusztus 16-áról 17-ére virradó éjszakát úgy, hogy mélységes elégedettség tölt el. Úgy érzem, nem tudok ennél közelebb jutni a valósághoz. Ami nem volt se borzalom, se szégyen. Csak a jelentés nélküli történések elfogadása. Nem tudok ennél messzebbre jutni ezen az alig tizennyolc éves énem feltárását célzó úton, pontosabban felidézni, mennyire nem sejtett semmit a következményekről, arról, ami vasárnap várta.” Illetve: „Azon gondolkodom, mit jelent, ha egy nő olyan, több mint ötven évvel ezelőtti jeleneteket perget le maga előtt, amelyekhez emlékezete semmi újat nem tud hozzátenni. Miben hisz, hacsak nem abban, hogy az emlékezet az ismeret egy formája? És mi hajtja – a megértés vágyán túl –, amikor az ezernyi főnév, ige és melléknév között mindenáron meg akarja találni azokat, amelyek azzal a bizonyossággal – illúzióval – kecsegtetik, hogy a lehető legközelebb jutottak a valósághoz?”

És hogy miért lehet mindez érdekes az olvasó számára? Hiszen – gondolhatná ez a bizonyos olvasó – ez magánügy, az ilyesmiből tizenkettő egy tucat, naplóba való elmélkedés. Igen ám, csakhogy Annie Ernaux már a címben – Lánytörténet – reflektál erre az egészre (és így ki is védi az efféle vádakat), továbbá pedig olyan pazar emlékezeti játékot és tudást mutat fel a már ismert következetességgel, amelynek letisztult és általános érvényűvé váló filozófiai vonatkozásai már számot tarthatnak az érdeklődésre; és mindezt agyonfűszerezi apró bonmot-k és aforizmaszerű megállapítások sokaságával, amelyek sokáig nem hagyják nyugodni az olvasót – ilyen például a megoldással ugyan nem szolgáló, de rengeteg gondolkodnivalót adó következtetések egyike: „És végső soron azzal a tanulsággal jár, hogy nem az a fontos, ami történik, hanem az, hogy mit kezdünk azzal, ami történik.”

Annie Ernaux: Lánytörténet. Fordította: Lőrinszky Ildikó. Magvető Kiadó, Budapest, 2020.