Csillag Péter a nagyapjáról, Molnár C. Pálról, a szolgálatról és a „rugdíjról”

Molnár-C. Pál a remény festője volt. Képeivel azt üzeni a világnak, hogy mindig van megoldás. A festőművész a Gellérthegy oldalában, a Ménesi út 65. szám alatti villában élt és alkotott ötven éven át. Halála után kisebbik lánya családi gondozású magánmúzeumot hozott létre, ahol a festmények a születésük helyén láthatók. A művész unokájával, Csillag Péter diakónussal, a múzeum egyik vezetőjével beszélgettünk.

Csillag Péter nagyapja festményével Fotó: Mirkó István

Csillag Péter nagyapja festményével
Fotó: Mirkó István

– Milyen ember volt a nagyapja, mire tanította?

– Számomra természetes volt, hogy ő fest, és a lakásban mindenhol festmények vesznek körül. Palkó bátyámmal komámnak hívott minket. Játékos nagyapa volt, derűs ember, szeretett viccelődni. Ő aznap „lépte át a nagykaput”, 1981. július 11-én, amikor betöltöttem a 26. évemet. Egy héttel a halála előtt az utolsó szava az volt hozzám, hogy viszontlátásra, amin nagyon meglepődtem. Csak később értettem meg, hogy miért mondta. Kereső ember voltam, és ez a szó sokat segített nekem abban, hogy rátaláljak a hitre, Istenre. Hiszem, hogy még találkozni fogunk. Miután eljutottam Međjugorjébe, a hit egyre tudatosabban épült bele az életünkbe. Többes számot használok, mert hitoktató feleségemmel együtt boldogok vagyunk, hogy szolgálhatunk az egyháznak. Ezer szállal kötődünk a Gellért tér oldalában található Szent Imre-templomhoz. A Ménesi úton 2011-ig működött egy kápolna, amelynek több mint húsz éven keresztül a gondnokai voltunk. Engem 2010-ben szenteltek diakónussá Máriabesnyőn, ma a Váci Egyházmegyében a diakónusképzés felelőse vagyok és Veresegyházon, a plébánián szolgálok.

– Molnár-C. Pál több önarcképet készített. A családját is megörökítette?

– Most, a felújítás során előkerült nagyapám 1917-es vázlatfüzete. Szinyei Merse Pál hívta meg, hogy Fonyódon a fiúunokáira vigyázzon. 23 éves korában ott készített magáról egy olyan önarcképet, amelyben benne van a következő 64 éve: az ambíciója, a kíváncsisága, az életszeretete. Mindkét lányát lerajzolta. Édesanyámat 14 évesen az angyal arcaként is megfestette a battonyai oltáron. A bátyámról és rólam kisgyerekként készített festményeket. Nagymamámat a képeken a Madonna, angyalok vagy szentek arcaként is ábrázolta. Számomra gyönyörű példa az időskorú kapcsolatuk. Nagymamám hetente kétszer meghívott minket Palkó bátyámmal ebédre. Damaszttal terítette le az asztalt, és porcelán tányérban szolgálta fel az ételt. Akkor még nem tudtam, de ez egy sziget volt, egy másik világba léptünk be. Sokat beszélgettünk. Nagymama csodálatos művészfeleség és remek pedagógus volt. Éneket tanított a Zeneakadémián, de miután – ahogy nagyapám mondta – „rugdíjazták”, sok tanítványa járt hozzá. Amikor nagyapám dolgozott, egyetlen ember mehetett be hozzá: Krasznai János szobrász, az Operaház ügyelője, aki a feleségét kísérte el nagymamámhoz énekórára.

– A festményeken kívül milyen szellemi örökséget kapott a nagyapjától?

– Édesanyámtól ezekkel a szavakkal köszönt el: „Éva, boldog ember vagyok, mert mindig azt csinálhattam, amit legjobban szeretek. Végigjátszottam az életemet.” Én többféle feladatot kaptam az élettől. A család mellett ilyen az idegenvezetés és a tematikus séták, amelyeken Budapest csodálatos helyeivel ismertetjük meg a résztvevőket. Boldogan szolgálok diakónusként, a múzeumban hitoktatóként bibliaórákat tartunk. Mindig szívesen mesélek nagyapámról, a kiállításairól, a művészekről és műveikről. 36 éve minden hónap első csütörtökén nálunk találkoznak a Molnár-C. Pál Baráti Kör tagjai. Igyekszem hűségesen ápolni a hatalmas örökséget. Mindig azt szerettem a legjobban, amit éppen csinálhattam.