A filmtörténetben van néhány filmrendező, akik olyan nagy hatással voltak a korabeli és későbbi filmesekre, hogy korszakalkotó filmrendezőknek nevezzük őket. A legnagyobb közülük Ingmar Bergman, de Federico Fellini, Michelangelo Antonioni mellett Luis Bunuel is ilyen filmrendező. Bunuelt Salvador Dali indította el a valóság szürreális ábrázolásának útján, Luis Bunuel pedig Jean-Claude Carrière forgatókönyvírót. Hamar kiderült, hogy Bunuel és Carrière egy gyékényen árulnak, hasonlóan jár az agyuk, a világot, az emberek problémáit nem kívánják valóságosan ábrázolni, hanem éppen fordítva, ha úgy tetszik, kifordítva.
Így született az Egy szobalány naplója, a Nap szépe, a Tejút, a Burzsoázia diszkrét bája, a Szabadság fantomja vagy a Vágy titokzatos tárgya.
Ezek a filmek aztán temérdek alkotóra óriási hatással voltak, és kétségtelen, hogy nemcsak a rendezés, hanem a forgatókönyvben szereplő temérdek ötlet is megtermékenyítően hatott kultúránkra, amely Jean-Claude Carrière-hez köthető.
Felmerül a kérdés: mi volt igazán különleges Carrière munkáiban?
Elsősorban az, hogy leleplezte, a maga pőreségében mutatta be az emberi gyarlóságot.
Nem dicsérte, nem mutatta föl követendő példaként egy pillanatig sem, sokkal inkább kicsit szomorú tekintettel tárta elénk. A legtöbbször Bunuellel közösen ábrázolt témája a szenvedélybetegség volt. Olyan embereket mutatott be, akik saját szenvedélyeik rabjaként megjárták a poklok poklát. Jean-Claude Carrière, ha teljes életművét nézzük, arról beszélt, hogy pokoli következményei lesznek annak, ha totális szabadságot kap az ember.
A szabadság ugyanis mindig csak pontosan meghatározott keretek között élhető meg igazán, évezredes tabuk fogságában, erkölcsi törvények mentén.
Ha mindez elveszik, egy szürreális anarchiában találjuk magunkat, ahogy ezt temérdek közös filmjükben láthattuk. Jean-Claude Carrière megelőzte a korát, hisz az a szürreális társadalom, amelyben nincsenek erkölcsi törvények, ezért benne bármit megtehet az ember, mára valósággá vált. Ő még a szabadság fantomját, a szabadság félreértelmezésének veszélyeit, mint lehetséges tragikus forgatókönyvet, mint egy lehetséges fenyegetést tárta elénk. Bunuellel közösen elkészített filmjei mára korunk túlhajtott szabadságvágyának kritikájaként is értelmezhetők.
Carrière 1963-ban a Heureux anniversaire című rövidfilmért kapott Oscar-díjat, és 2015-ben Oscar-életműdíjjal is kitüntették. „Mindegyiküktől tanultam valamit, és jelen vannak most, ebben a pillanatban is. Amikor dolgozom, hallom a hangjukat a fejemben” – mondta, amikor Philip Kaufmantól átvette az Oscar-életműdíjat. A díjátadón arról is beszélt, hogy a forgatókönyvírókról gyakran megfeledkeznek, a szerzők az árnyékban maradnak, nem róluk szólnak a filmes hírek. Éppen ezért a pályafutását elismerő díjat világszerte minden forgatókönyvíró kollégájával megosztotta.
