Kijevi kérdések, brüsszeli blamák

Milyen Európában is élünk? Brüsszel a székelyektől a bretonokig fütyül az őshonos európai kisebbségekre, a kisebbségek nyelvi-kulturális jogaira. Egy francia (!) miniszter az uniós angol fölösleges voltáról értekezik. Kijevben újabb köréhez ért az ukrán oktatási és nyelvtörvényőrület, amely nekünk, magyaroknak Kárpátalján különösen fáj. Az utóbbi hetek nyelvpolitikai történései ezek, nem sokkal február 21., az anyanyelv nemzetközi napja előtt, melyet a Földünk nyelvi-kulturális sokszínűségének megőrzéséért érzett felelősség hívott létre. Csak hát, mint oly sokszor, a szép szavak ezúttal sem esnek egybe a rút valóval.

Nevetlenfalu, 2012. szeptember 7. Ünneplőbe öltözött lányok magyar nemzeti zászlót lobogtatva köszöntik a Kárpátalja Expressz utasait az ukrajnai Neveletlenfalu (Gyakove) vasútállomásán 2012. szeptember 7-én. Az idén harmadik alkalommal útjára indított Kárpátalja Expressz 2012. szeptember 7-9. között közlekedett az Osztrák-Magyar Monarchia idején épült vasútvonalon. A vonat érintette Magyarországot, Romániát, Ukrajnát, Szlovákiát, közben 12 helyen állt meg. MTI Fotó: Mohai Balázs Fotó: Mohai Balázs

Nagyon úgy tűnik, hogy Európának s a világnak 2021-ben nagyobb szüksége lenne az International Mother’s Tongue Day szellemére, mint korábban bármikor. Mert nemcsak távoli vidékeken falja fel az unifikáció a világ nyelvi-kulturális örökségének döntő részét, hanem Európában is. Már azt, ami még maradt. Michael Krauss Alaszka-kutató nyelvész mondta 1991-ben: „ha a nyelvek elenyésznek, akkor megsemmisül a világ kulturális sokszínűségének gazdag szőttese is. Akkor a lehetőségek, hagyomány, emlékezet, a gondolkodás és kifejezőkészség egyedi megtestesülései ‒ jobb jövőnk értékes forrásai is velük vesznek.” ­Krauss harminc éve bő háromezer nyelvet tartott veszélyeztetettnek, durván az akkor számontartott nyelvek felét. Ma már kincstári optimizmus lenne ez. Azóta kihalt pl. Ausztrália őshonos nyelveinek kétharmada, s bár a biológiai és kulturális kihalás között gyakori párhuzamot von a nyelvészszakma, ne feledjük, hogy a nyelvek halála nem a fizikai megsemmisülést, hanem a globális lingua francákba olvadást jelenti. Hubay Miklós megrázó drámájának címszavával az elnémulást, mely az UNESCO adatai szerint kéthetente meg is történik egy-egy földi nyelvvel. A valóságban gyakrabban.

Joggal kérdezhetjük hát, tényleg megállíthatatlan-e az emberiség kulturális kincsének felszámolása pár olyan nyelv kedvéért, melyek világnyelvi helyzetüknél fogva maguk is fakulnak. Tényleg megállíthatatlan-e a kisebbségben élő magyar nemzetrészek Trianon óta tartó kálváriája? (Zárójel: Szlovénia példaértékű kisebbségi modellt nyújt a Muravidéken.)

Egy bizonyos: az öldöklő küzdelmet a globális gazdasági centrumok ellenében nyelv és kultúra nem nyerheti meg, másrészt a világnyelvekre is szükségünk van.

Okos kerülőutak, ravasz kiskapuk azonban vannak: ez pedig az elnémulás megakadályozása az anyanyelvek presztízsének növelésével, nyelv- és nemzethalál helyett a kisebbségi nyelvek felkarolásával.

Erőszakos asszimiláció helyett politikailag támogatott disszimilációs stratégiák kellenek mindenütt!

Nem szükségszerű a beolvadás valamely angol, mandarin, spanyol, portugál vagy orosz masszába, de a kárpáti román, szlovák, ukrán tömbökbe sem. Köröttünk meg kell végre érte(t)ni, hogy a be nem olvadás, az aktív többnyelvűség megőrzése nettó gazdasági, társadalmi és kulturális nyereség lehet mindenkinek. Elismerem, hogy e feladatot megoldani nem könnyű, ám egyszerűen nincs más lehetőségünk, ha meg akarjuk őrizni a normális Földet, benne szép anyanyelvünkkel és nemzetünkkel unokáinknak is.

(A szerző nyelvész, az MKI Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpont igazgatója, az ELTE BTK docense)