Anyanyelvek napja: nemzeti és globális sorskérdéseink

Valójában csak az a nyelv van viszonylagos biztonságban, melyeket az iskolai oktatástól az államigazgatáson keresztül a teljes tudományos életben használnak.

Révkomárom, 2010. február 23. A magyar anyanyelv szabad használatért tüntetnek Révkomáromban a helyi diákok. A révkomáromi egyetemisták tüntetést szerveztek a szabad anyanyelvhasználatért, hogy kifejezzék nemtetszésüket a jelenleg zajló folyamatok ellen, melyek látható célja a magyar nyelv háttérbe szorítása, elnyomása és értéktelenné tétele. MTI Fotó: Koszticsák Szilárd Fotó: Koszticsák Szilárd

A földi nyelvek és kultúrák eltűnése az 1970-es évek óta égető kérdés. A föld nyelvi és kulturális sokszínűsége sok ponton összefügg. A világot átfogó néhány gazdasági tömörülés gátlástalansága nemcsak az élővilág, hanem az emberi kultúra minőségében is hatalmas károkat okoz. E veszély felismeréséből született 1999-ben, UNESCO-kezdeményezésre az anyanyelvek napja. Rémisztő számokat globális kontextusban sem nehéz idézni: a kincstárian optimista UNESCO-felfogás szerint „csak” a világ nyelveinek fele van közvetlen veszélyben. Egy alaszkai őshonos nyelveket kutató szakember, Michael Krauss azonban már 1992-ben úgy látta, hogy a világ nyelveinek kilencven százaléka száz éven belül eltűnik. Értsd: marad tán öt-hatszáz.

Valójában csak az a nyelv van viszonylagos biztonságban, melyeket az iskolai oktatástól az államigazgatáson keresztül a teljes tudományos életben használnak. Ilyen nyelv kétszáz is alig van a világon. Mart Rannut észt nyelvész ennél is tovább megy: szerinte csak azok a nyelvek vannak biztonságban, amelyeknek korlátlan IT-támogatásuk van. Ezek száma jelenleg alig ötven. Lehet, hogy Rannutnak lesz igaza?

Mit lehet, mit kell tennünk, hogy ne enyésszen el az emberiség sok ezer éves kulturális hagyatéka? Az UNESCO szerint a többnyelvűség népszerűsítésével, a „kihaló” nyelvek dokumentálásával segíthetünk. A dokumentálás azonban kevés, különösen nekünk, magyaroknak, mert aligha szeretnénk elfogadni Pozsonytól Kolozsvárig és Újvidékig az „elselmecesedést” a magyar művelődés rétegeinek puszta műemléki, levéltári adatokká válását. Másfelől a többnyelvűség ma adott, csakhogy távolról sem mindegy, milyen értelmezésekkel közelítünk ehhez. Zsákutca ugyanis, ha hatszor-nyolcszor annyi angolórát tartunk, mint anyanyelvit. (Utóbbiból meghatározó életkorokban heti egy van.) Kétélű fegyver az idegen nyelvű gimnázium is, mert jól csak az tudhat több nyelven, aki anyanyelvét a legmagasabb szinten használja. Máskülönben félnyelvű, kevert tudatú embereket gyártunk.

A környező magyar kisebbségek körében vissza kell állítani a Szent István-i Magyarországra jellemző állapotot, a kiegyensúlyozott oda-vissza kétnyelvűséget, amikor nemcsak a magyar tudja a másik nyelvet, hanem a másik is hajlandó (újra)tanulni a magyart mint környezeti nyelvet. E „tükörkétnyelvűségnek” a bátorítása ugyanúgy a magyar nemzetpolitika feladata lenne, mint a magyar anyanyelvoktatás rendbetétele. Szakma és szakpolitika perspektivikus együttműködése nélkül ugyanis marad a gyorsuló nyelv- és nemzetvesztés konstatálása, marad a felcserélő kétnyelvűség, mely az asszimiláció előszobája, és Magyarországon (is) marad anyanyelvünk csökkenő presztízse. Megfelelő nyelvtervezési válaszok nélkül ennek végzetes lesz a kimenetele. Mert nem üres szóvirág a nyelvében él a nemzet.

Számos „fejlettebb honfitársunk” szerint persze mindez csak kesergés, üres „trianonizálás”, e szót is világra hozták már médiájukban. A népi bölcsesség azonban ritkán hazudik, bolond likból (ezúttal is csak) bolond szél fúj. Trianon tragédiájának értő ismerete nélkül ugyanis nem lehet elindulni a valódi, örömteli nemzetépítés és a globális segítségadás irányába sem. Aki nem ismeri a bajt, nem gyógyíthat. Ahol nincs katarzis, ott nincs megtisztulás és új út sem. Ahol már látják az új utat, ott a nyelvében él a nemzet cselekvő programmá válik, s attól kezdve van lokális és lesz globális értelme az anyanyelvek napjának is.

A szerző nyelvész, az MKI Nyelvtudományi Kutatóközpontjának igazgatója