Lajkó Félix robbanás ígéretével hergelő virtuozitása

Ő is olyan lesz, mint az AC/DC vagy a boldog emlékű Motörhead: egy úton megy, de azon aztán alaposan és fáradhatatlanul.

Lajkó Félix a Müpában koncertezett Fotó: Juhász Éva

Lajkó Félix új zenekarával felvett új lemeze, a Start komoly toplistákon szerepel, mindenhol dicsérik (lapunk is beszámolt róla). A különös a méltatások szűkszavúsága és egyöntetűsége: inspiráló zenefolyam, megújulás, izgalmas zenei bravúr és a többi megszokott kedvesség. Az új, öttagú zenekar egyébként tényleg kiváló, mindenki szépen össze van érve mindenkivel, a dzsessz is jól áll a Balkánnak (és fordítva). Csak az furdalja az oldalamat, hogy mit jelenthet az, ha egy lemezről tényleg nem lehet mondani semmit általánosságokon kívül?

Vannak ugye az izgató, gyors futamok, vannak a többi hangszert előreengedő, tágabb atmoszférát hagyó, elhalkuló cincogtatások meg vannak az álmodozós ellágyulások. Például az árulkodó című Edzés negyedik percének közepétől a bőgő kiemelése, körülötte sok levegővel – jólesően pihentető a sok feszültség után.

A Start komoly toplistákon szerepel
Fotó: Fonó Music Hall

És ugye van profizmus meg virtuozitás. Ahogy Lajkó Félixnél eddig is, csak ez most egy másik zenekar. Az érzelmi, indulati, hangulati hullámok, az iszonyatos feszültségek, többnyire feloldás nélkül, amitől egy idő után óhatatlanul elfárad az ember, annyira idegi alapon megy az egész… Persze ez nem olyasmi, ami hibának fölróható, Lajkó Félix zenéje egyszerűen ilyen, rajongói világszerte nyilván eleve keresik ezt az ösztönös, egyfolytában a robbanás ígéretével hergelő virtuozitást. Én meg nyomkodom a lejátszót, és szégyenkezve vallom be magamnak: az egész albumon azok a legjobb részek, amikor a hegedű abbahagyja a permanens eksztázisban való sikoltozást, és csak szép lassan andalog. Vagy csak kúszik-mászik, mint a borítón látható, hangszerházú mutáns csiga, át a penge élén (amin Lajkó már az 1990-es években átmászott zeneileg). Fujkin István remek munkája, neki kultikus lemezborítókat köszönhetünk a Benkó Dixieland Bandtől az LGT-n és az Eddán át a Kormoránig, meg a régi jó Galaktika kiadványok borítójáról is sokaknak ismerős lehet összetéveszthetetlen, szürreális világa.

De igazából méltatlan lenne csomót keresni e muzsika kákáján (elnézést, de nem tudok ellenállni a képzavarok bűnös élvezetének): Lajkó Félix ilyen habitusú zenét csinál hosszú évek óta, nem kell kibújnia a bőréből, csak mert pár hallgató belefárad a tempóba. Még mindig mondhatjuk, hogy ő is olyan lesz, mint az AC/DC vagy a boldog emlékű Motörhead: egy úton megy, de azon aztán alaposan és fáradhatatlanul.

Személyes kedvencem az utolsó tétel, a Nulla latinos, fölhergelt naplementéje.

Eksztatikus bulizáshoz ajánlható muzsika ez leginkább, vezetéshez ellenben szigorúan tilos. Bár ha valaki erre nyugszik meg, lelke rajta, láttam én már felnőtt embert trash metalra is relaxálni.

Lajkó Félix & Band: Start. 2020, Fonó Music Hall, Budapest.