Magyarország testére éhes kannibálok – Jókai jóslatai 1904-ből

Süllyedő Európa, értékválság és háború, Magyarország testére éhes kannibálok – Jókai Mór az utolsó előtti, Ahol a pénz nem isten című regényében (1904) fajsúlyos dolgokat üzent a közeljövőnek. Tíz év múlva kitört a világháború. A ma 196 éve született író, mesemondó, újságíró születésnapján 2018 óta ünnepeljük a magyar széppróza napját.

Révkomárom, 2018. október 25. Jókai Mór írófejedelem, Komárom híres szülöttének egészalakos ülő szobra a Kultúrpalota udvarában. Berecz Gyula szobrászművész alkotása 1937-ből. MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemű – különösen szerzői jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó készítője közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelőssége e körben kizárt. Fotó: Jászai Csaba

A rejtélyes Capitano látogatója, a félig-meddig hajótörött fiatal magyar tengerésztiszt igazat ad a világgyűlölő beszédnek, de mégsem kell neki az óceá­ni boldog sziget. Ráébred arra, hogy ő magyar, veszélyben forgó nemzetére éhes szomszédok acsarkodnak, éppen ezért haza akar térni, hogy megvédje a hazát: „Hát nem kötelessége-e nemzetem minden tagjának, aki csak nem sánta, béna, nyomorék, hogy a kardot, puskát fér­fiúi alakja kiegészítő részének fogadja s ellentétben a szent törvényekkel azt kiáltsa: de ölj! A menny­országot megszerzi a hit és az erény; de a földi hazát nem tartja meg más, mint a hősi vitézség.”

Különös úgy olvasni ezeket a gondolatokat, hogy tudjuk: tíz év múlva már kitört az Európát lángba borító első világégés, Trianonban pedig megpecsételődött az ország sorsa. Később persze megérkezett az orosz nihilizmus réme is, a szovjet megszálló birodalom formájában; 1952-ben pedig nem II. Habsburg Árpád, hanem Rákosi Mátyás ül a „trónon”.

Jókai eme Jules Vernére emlékeztető története mintha csak ürügy lenne arra, hogy a két főszereplő világnézeti vitájával megüzenje a korának: valami nincsen rendben. Az ő nézőpontjukból mondja el gondolatait háborúról és békéről, honvédelemről, a párbaj kérdéséről és a magyarság fennmaradásának lehetőségéről. És felveti azt a kérdést is, hogy ilyenkor mi a helyes magatartás. Kivonulni, elvonulni a civilizációból, melyet a lőpor és a gyűlölet irányít, mint a Capitano („Te mint geológus ismerni fogod a földtani tudósoknak azt a számítását, miszerint Európa fölszíne egyre süpped, s kiszámított évek múltán csak az Alpesek, az Appenninek, a Kárpátok fognak a tenger színéből kilátszani, mint szigetek. Én már most látom ezt a képet magam előtt”); vagy küldetésesen vállalni a küzdelmet, és szembeszállni az elkerülhetetlen veszéllyel, mint a magyar tengerész. („És most itt állunk kicsiny nemzetünkkel, melynek a kerek világon nincs rokona, testvére, barátja. Sziget az országunk a népek tengeré­ben. S akik körülvesznek bennünket, azok mind maforik [kannibálok], akik éheznek a testünkre, vérünkre, azért, mert a magunk nyelvét beszéljük, azt míveljük; irodalmat, művészetet alkotunk nemzeti alapon, mert hazát tartunk fenn, azt boldoggá, hatalmassá, örökkévalóvá tenni törekszünk; mert a szabadságért lelkesedünk.”) Kár, hogy a korban kevesen fogadták meg Jókai másik regénybeli mondatát:

„Ameddig a kardomnak a hegye elér, addig van Magyarország.”