Magyarország testére éhes kannibálok – Jókai jóslatai 1904-ből

Süllyedő Európa, értékválság és háború, Magyarország testére éhes kannibálok – Jókai Mór az utolsó előtti, Ahol a pénz nem isten című regényében (1904) fajsúlyos dolgokat üzent a közeljövőnek. Tíz év múlva kitört a világháború. A ma 196 éve született író, mesemondó, újságíró születésnapján 2018 óta ünnepeljük a magyar széppróza napját.

Révkomárom, 2018. október 25. Jókai Mór írófejedelem, Komárom híres szülöttének egészalakos ülő szobra a Kultúrpalota udvarában. Berecz Gyula szobrászművész alkotása 1937-ből. MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemű – különösen szerzői jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó készítője közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelőssége e körben kizárt. Fotó: Jászai Csaba

Jókai Mór regényei nemzeti műveltségünk kincsei – ezt kár lenne kétségbe vonni. Mondhatnánk, hogy már csak azért is, mert elképesztően gazdag a szókincse, történeteiben pedig a magyar írók közül talán ő engedte legszabadabbra „képzelőerejének hippogriffjét”. A mégoly hosszú leírásai is lenyűgözők – akik unalmasnak tartják őket, azok nem gondolnak arra, hogy akkoriban nem létezett mozifilm. A vulkánkitörés plasztikus képeit szavakkal kellett megfestenie, a moziban ma már csak kényelmesen tűrjük, hogy káprázzon szemünk előtt a fenséges látvány. Jókai az egész létező és mesei világot megírta a Nepean szigettől egészen az északi pólusig. Nemcsak eredeti történetei, hanem korát megelőző írói fogásai vannak, tőle lehet megtanulni igazán a magyar nyelvet és a történetszövés technikáját. No meg még valamit:

a jövőbelátás ördöngös képességét.

A jövő század tragédiája

Az egyik jövőbelátó munkájában, A jövő század regényében II. Habsburg Árpádnak hívják a magyar uralkodót 1952-ben – magyaráznunk sem kell, hogy meglehetősen optimista jövőképet jósolt. Hisz az ichor nevű anyag – talán a kőolaj? – forradalmasítja a tudományt, elkészülnek az első repülőgépek is, tehát a regény sok gondolatában megjövendölte a XX. századot. Ám a kevésbé ismert, utolsó előtti regényében – Ahol a pénz nem isten – a pozitív jövőképpel szemben egy baljós, kiábrándult és veszedelmes víziót fest fel Európa és a magyarság elé. A Budapesti Napló hasábjain 1902-től folytatásokban megjelent regényt talán emiatt tudták be az öreg író kései hóbortjának, s hagyták figyelmen kívül Kasszandra-jóslatait.

Pedig Jókai Mór ebben a regényé­ben megfogalmazta Oswald Spengler gondolatait Európa hanyatlásáról. Az utóbbi filozófus csak az első világháború hatására fogott neki A Nyugat alkonya című nagyszabású munkájának. Jókai Mór abból a megfigyelésből indult ki, hogy Euró­pa a földtani előrejelzések szerint is süllyed, nagy részét egykor majd tenger borítja. Ez a süllyedés pedig nemcsak földrajzi, hanem a szellemi, társadalmi értéksüllyedés jelképe is.

A pénztelenség szigete

Úgy látszik, hogy Jókai öregkorára visszatért fiatalkora Senki-szigetéhez. Ez is egy paradicsomi, idilli hely, távol a civilizáció romlásaitól, csakhogy az Al-Duna helyett valahol Óceániában van.

Jókai Mór írófejedelem, Komárom híres szülöttének ülő szobra
Fotó: MTVA/Jászai Csaba

Egy titokzatos férfiú, a Capitano él a Csendes-óceán eme lakatlan szigetén, megutálta a civilizált világ mocskát, nem akar tudni az emberi társadalomról, a pénz hírét sem akarja hallani, pedig valóságos „aranybányán” ül: „Van boldog ország Európában? Van ország, amelynek nevére az én szívem nagyot dobbanjon? Van egy eszme, amiért fel tudjak lelkesülni? Ki az a haza? A dobszóra felvonuló hadcsapatok? A huzakodó pártok? A munkaképtelen parlamentek? A gyűlöletszító nemzetiségek? Az elégedetlen munkástömegek? Vagy talán az agráriusok és merkantilisták? Vagy talán az egymást elátkozó vallásfelekezetek? Akik alatt mind mélyen és következetesen ássa aknamunkáját az anarchia, a nihilizmus, a hontagadás és égtagadás hatalmas szelleme? Európa ott van már a tenger színe alatt. Hatalma, gazdagsága már csak mesemondás. Alul kezdődik a süppedés, a néptömegeknél. Azok már szájig vannak a vízben.”

Ameddig a kard hegye ér

A rejtélyes Capitano látogatója, a félig-meddig hajótörött fiatal magyar tengerésztiszt igazat ad a világgyűlölő beszédnek, de mégsem kell neki az óceá­ni boldog sziget. Ráébred arra, hogy ő magyar, veszélyben forgó nemzetére éhes szomszédok acsarkodnak, éppen ezért haza akar térni, hogy megvédje a hazát: „Hát nem kötelessége-e nemzetem minden tagjának, aki csak nem sánta, béna, nyomorék, hogy a kardot, puskát fér­fiúi alakja kiegészítő részének fogadja s ellentétben a szent törvényekkel azt kiáltsa: de ölj! A menny­országot megszerzi a hit és az erény; de a földi hazát nem tartja meg más, mint a hősi vitézség.”

Különös úgy olvasni ezeket a gondolatokat, hogy tudjuk: tíz év múlva már kitört az Európát lángba borító első világégés, Trianonban pedig megpecsételődött az ország sorsa. Később persze megérkezett az orosz nihilizmus réme is, a szovjet megszálló birodalom formájában; 1952-ben pedig nem II. Habsburg Árpád, hanem Rákosi Mátyás ül a „trónon”.

Jókai eme Jules Vernére emlékeztető története mintha csak ürügy lenne arra, hogy a két főszereplő világnézeti vitájával megüzenje a korának: valami nincsen rendben. Az ő nézőpontjukból mondja el gondolatait háborúról és békéről, honvédelemről, a párbaj kérdéséről és a magyarság fennmaradásának lehetőségéről. És felveti azt a kérdést is, hogy ilyenkor mi a helyes magatartás. Kivonulni, elvonulni a civilizációból, melyet a lőpor és a gyűlölet irányít, mint a Capitano („Te mint geológus ismerni fogod a földtani tudósoknak azt a számítását, miszerint Európa fölszíne egyre süpped, s kiszámított évek múltán csak az Alpesek, az Appenninek, a Kárpátok fognak a tenger színéből kilátszani, mint szigetek. Én már most látom ezt a képet magam előtt”); vagy küldetésesen vállalni a küzdelmet, és szembeszállni az elkerülhetetlen veszéllyel, mint a magyar tengerész. („És most itt állunk kicsiny nemzetünkkel, melynek a kerek világon nincs rokona, testvére, barátja. Sziget az országunk a népek tengeré­ben. S akik körülvesznek bennünket, azok mind maforik [kannibálok], akik éheznek a testünkre, vérünkre, azért, mert a magunk nyelvét beszéljük, azt míveljük; irodalmat, művészetet alkotunk nemzeti alapon, mert hazát tartunk fenn, azt boldoggá, hatalmassá, örökkévalóvá tenni törekszünk; mert a szabadságért lelkesedünk.”) Kár, hogy a korban kevesen fogadták meg Jókai másik regénybeli mondatát:

„Ameddig a kardomnak a hegye elér, addig van Magyarország.”