A remix nehéz műfaj, kérem. Van is, meg nincs is, zene is, meg nem is… Mármint abban az értelemben, melyben önálló alkotásról beszélni lehet. Cserepes Károly zeneszerző, zenész és zenetanár korántsem azok közé tartozik, akik alkotói ínségüket fedezik vagy a sikert hajhásszák olcsón, néhány végtelenített hegedűfutam alá pakolt tuctuc ütemmel. Az ő hangminta-gyűjtögető világa sokkal egyénibb és kifinomultabb ennél. Legújabb lemeze a The Big Slalom, amiben a Kárpát-medence zenei olvasztótégely-jellegébe pillanthatunk be a maga sajátos modorában.
Tradicionális zenék eredeti felvételeit halljuk mindenféle egyéb fura hanggal, atmoszférával, ritmushangszerek hangmintáival remixesítve, Bartók román táncait éppúgy, mint szerb kólót, ukrajnai hucul zenét, csángó dallamokat vagy máramarosi román táncmulatságot. Cserepes szándéka a remixekkel nemes: a folklórt szeretné szélesebb közönséghez eljuttatni úgy, hogy a jelen emberének tekintetével szemléli, merthogy „a folklór csodálatos, de önmagában múzeumérzetet kelt.”
Én a leghatározottabban elutasítom az önmagában álló folklór múzeumiságát éppúgy, mint azt a feltételezést, hogy a mai ember tekintete afféle digitális pillantás, de ez nem az elméleti viták helye, beszéljünk a lemezről.
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=rIurYnOd3nQ[/embed]
A The Big Slalom remixeinek többsége táncházi avagy báli tánczene, aminek remixelése hol a mulatságjellegre játszik rá, hol pedig elviszi valami álomszerű, elvont, lazítós, chillezős világba (chillezésnek közmegegyezésesen azt nevezzük újbeszélül, amikor egy fergeteges buli másnapján heverészve pihengetünk, és nyugtató zenét hallgatunk). Cserepes Károly munkakedvére nem lehet panasz, rengeteg hang van itt egymás hegyén-hátán, és az eredeti hangfelvételekhez hozzátoldott ritmizálások sem indusztriális hangok többnyire, hanem akusztikus ütőhangszerek hangmintái: kluttyognak az indiai koboldkolompok, sziszegnek a seprűzött cintányérok, katakolnak a tikfák, csilingelnek a csengettyűk, és döng, kong, brummog még számtalan instrumentum. A számok kötelezően túlnyújtottak, ez hozzátartozik az álomutazás-hangulathoz. Az összhatás akkor esik szét, amikor vérbő csujogatások, kurjongatások köré épül(ne) valami pszichedelikus atmoszféra monotóniája, egyszerűen azért, mert a két elem teljesen másféle vérmérséklet, kedély, tudatállapot. Egy hucul vagy egy román bál zenei miliőjébe is bele lehet szuszakolni a szinti space-effektjeit, ez még önmagában nem szentségtörés, csak meg kellene indokolni valamivel. De itt nincs indok azontúl, hogy az alkotó számítógépén sok érdekes hangminta van, és már nagyon csinálni kellett velük valamit. Az említett space-effektek még üdítően is hatnak, inkább a sok monoton kuttyogás idegesítő egy idő után.
De akadnak szerzemények, amelyek megfelelő nyitottsággal roppant élvezetesek, például a Csángó Girl, aminek határozott diszkóbetétje (ezt a határozottságot hiányolom a lemez nagy részéből!), és merész hangmontázsai egyszerre juttathatják eszünkbe Yonderboi ezredfordulós remixeit vagy a Macskajaj filmzenéjét (Goran Bregovic Pitbull Terrierjére tessék gondolni), amire szintén az ezredfordulón komplett házibulik celebrálódtak.
