Tolerancia helyett gazdagellenességről szól az új Dumbó

Dumbó, a nagy lapátfülű elefánt története az egyik legaranyosabb mese, amelyet a Walt Disney filmgyártó stúdiójában valaha rajzoltak. A mai napig élvezhető, kicsit sem lett poros, pedig éppen nyolcvanéves. A gyerekek ma is bármikor szívesen megnézik a kis elefánt történetét, amelynek mássága miatt lett temérdek konfliktusa a világgal. Két éve készült a rajzfilmből egy élőszereplős remake, Tim Burton rendezte, és ebben már nem a tolerancia áll a középpontban, hanem a gazdagellenesség.

Ha valaki más, mint a többiek, akkor annak fel kell készülnie arra, hogy ki fogják csúfolni, ki fogják nevetni, még az is lehet, hogy kiközösítik. De mindig kanyarít a sors egy barátot, aki segít túlélni a nehéz pillanatokat. Mert, ha valamiből túl sok van egy élet során, akkor az biztosan a nehéz pillanat, de ha valakinek van barátja, akkor nincsen félnivalója. Ha mást nem, ezt biztosan megtanulta az elmúlt nyolcvan esztendőben az a temérdek gyermeknemzedék, amely megnézte Ben Sharpsteen 1941-es Dumbó című rajzfilmjét.

A kis elefántot az óriási nagy fülekkel annyira aranyosra sikerült megrajzolniuk a Walt Disney filmgyártó stúdió­jában, hogy a mai gyermekek is igencsak nagy örömmel nézik ezt a tanulságos mesét. Mert a Dumbó egyik legnagyobb erénye, hogy telis-tele van fontosabbnál fontosabb tanulságokkal, arról már nem is beszélve, hogy a szülői szeretet ódája.

Az újraforgatott, élőszereplős változat korántsem annyira aranyos mű, mint a rajzfilmes verzió.

Épp ezért mint derült égből a villámcsapás érte a nézőket a hír, hogy több generáció egyik kedvenc meséjeként számontartott történetet a Walt Disney (mese)filmgyártó stúdió nem kívánja bemutatni a jövőben.

Egészen pontosan arról szól a hír, hogy bizonyos korcsoportoknak elérhetetlenné tesznek mesefilmeket, így a Dumbót is.

Felnőtteknek persze a James Bond és a Szex és New York megnézése után, ha nem is örömmel ajánlják, de elérhetővé teszik, persze mindenki jobban örül, ha csak olyan felnőtt nézi majd a Dumbót esténként titokban, akinek nincsen gyermeke. Az akció azért érdekes, mert erre senki nem kényszeríti a mesefilmgyárat, a Walt Disney egyszerűen öncenzúrát gyakorol, ráadásul nem is egyetlen filmjével kapcsolatban, ugyanis csatlakozni kíván ahhoz a hollywoodi trendhez, amely meg akarja mondani a művészeknek, hogy miről hogyan lehet gondolkodni, egy filmben hány fekete és fehér ember, hány nő és férfi lehet.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=4rVNJD0_ASg[/embed]

Ha végiggondoljuk Dumbó cselekményét, nehéz elképzelni, hogy mi baj lehet a mesével, miért kapta meg éppen az a film a rasszista bélyeget, amely ráadásul éppen a toleranciára, a másság elfogadására tanítja a gyermekeket. A vád szerint a mesefilm nevetség tárgyává teszi a déli ültetvényeken dolgozó afroamerikai rabszolgákat, mivel a musical egyik pontján arctalan, fekete munkások olyan sértő szövegeket dúdolva gürcölnek, mint például: „ha megkapjuk a fizetésünket, a pénzt elherdáljuk”. Persze a Disney is tudja jól, ilyen dalokat a mai napig énekelnek a fiatalok szertelenségét megéneklő zenekarok bőrszínre való tekintet nélkül, de ezek szerint valami más lehet a háttérben.

Érdekes, hogy a két éve készült élőszereplős újraforgatása az alkotásnak már korántsem annyira aranyos mű, mint a rajzfilmes változata.

Amit ugyanis aranyosra rajzolnak az adott film készítői, az egyáltalán nem biztos, hogy tucatnyi számítógép munkájaként lemásolható háromdimenziós állatként is aranyos. De ettől függetlenül valószínű Tim Burtonnek köszönhető, hogy az élőszereplős Dumbó se nézhetetlen, az erkölcsi mondanivaló ebben is megjelenik. Az viszont igencsak szembetűnő, hogy amit most rasszistának kiált ki a mesegyár, az ebbe a filmben már két évvel ezelőtt eleve nem került bele.

A Tim Burton-féle verzió már nem az elefánt belső lelki életét boncolgatja, nem a barátságot, nem azt, hogy legyünk toleránsabbak a másság iránt, hanem a gazdag emberek és a szegények közötti konfliktust vizsgálja. Amiről eddig nem is szólt ez a mese.

A lélektelen gazdag ember a 2019-es verzióban mindenkin és mindenen átgázol azért, hogy még több pénze legyen.

Hogy aztán a film végén a szó szoros értelemben mindene a tűz martalékává váljon. Ez is fontos mondanivaló: a kapzsiság önmagát emészti fel előbb vagy utóbb. Csak a Dumbó nyolcvan éven át a tolerancia meséje volt.