Ha valaki más, mint a többiek, akkor annak fel kell készülnie arra, hogy ki fogják csúfolni, ki fogják nevetni, még az is lehet, hogy kiközösítik. De mindig kanyarít a sors egy barátot, aki segít túlélni a nehéz pillanatokat. Mert, ha valamiből túl sok van egy élet során, akkor az biztosan a nehéz pillanat, de ha valakinek van barátja, akkor nincsen félnivalója. Ha mást nem, ezt biztosan megtanulta az elmúlt nyolcvan esztendőben az a temérdek gyermeknemzedék, amely megnézte Ben Sharpsteen 1941-es Dumbó című rajzfilmjét.
A kis elefántot az óriási nagy fülekkel annyira aranyosra sikerült megrajzolniuk a Walt Disney filmgyártó stúdiójában, hogy a mai gyermekek is igencsak nagy örömmel nézik ezt a tanulságos mesét. Mert a Dumbó egyik legnagyobb erénye, hogy telis-tele van fontosabbnál fontosabb tanulságokkal, arról már nem is beszélve, hogy a szülői szeretet ódája.
Épp ezért mint derült égből a villámcsapás érte a nézőket a hír, hogy több generáció egyik kedvenc meséjeként számontartott történetet a Walt Disney (mese)filmgyártó stúdió nem kívánja bemutatni a jövőben.
Egészen pontosan arról szól a hír, hogy bizonyos korcsoportoknak elérhetetlenné tesznek mesefilmeket, így a Dumbót is.
Felnőtteknek persze a James Bond és a Szex és New York megnézése után, ha nem is örömmel ajánlják, de elérhetővé teszik, persze mindenki jobban örül, ha csak olyan felnőtt nézi majd a Dumbót esténként titokban, akinek nincsen gyermeke. Az akció azért érdekes, mert erre senki nem kényszeríti a mesefilmgyárat, a Walt Disney egyszerűen öncenzúrát gyakorol, ráadásul nem is egyetlen filmjével kapcsolatban, ugyanis csatlakozni kíván ahhoz a hollywoodi trendhez, amely meg akarja mondani a művészeknek, hogy miről hogyan lehet gondolkodni, egy filmben hány fekete és fehér ember, hány nő és férfi lehet.
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=4rVNJD0_ASg[/embed]
Ha végiggondoljuk Dumbó cselekményét, nehéz elképzelni, hogy mi baj lehet a mesével, miért kapta meg éppen az a film a rasszista bélyeget, amely ráadásul éppen a toleranciára, a másság elfogadására tanítja a gyermekeket. A vád szerint a mesefilm nevetség tárgyává teszi a déli ültetvényeken dolgozó afroamerikai rabszolgákat, mivel a musical egyik pontján arctalan, fekete munkások olyan sértő szövegeket dúdolva gürcölnek, mint például: „ha megkapjuk a fizetésünket, a pénzt elherdáljuk”. Persze a Disney is tudja jól, ilyen dalokat a mai napig énekelnek a fiatalok szertelenségét megéneklő zenekarok bőrszínre való tekintet nélkül, de ezek szerint valami más lehet a háttérben.
Érdekes, hogy a két éve készült élőszereplős újraforgatása az alkotásnak már korántsem annyira aranyos mű, mint a rajzfilmes változata.
