Tornatore, Koltai és az alkotás végtelen csodája

Vannak olyan képsorok a filmtörténetben, amelyek beleégnek az ember emlékezetébe, amelyeket soha nem felejt el a néző. Az óceánjáró zongorista legendája című, 1998-as Giuseppe Tornatore-filmben, amelynek Koltai Lajos volt az operatőre, mindjárt két ilyen képsor is van.

Novecento Fotó: Flamex

Alessandro Baricco remekművének megfilmesítésekor Koltai Lajos két olyan képsorral is megjutalmazta a nézőket, amelyet soha nem felejtenek el. Az egyik úgy kezdődik, hogy a Tim Roth által alakított, Ezerkilencszáz névre hallgató zongorista mindkét kezét látjuk. A Koltai Lajos kamerájához közelebbi kéz homályos, a távolabbi éles, Tim Roth a levegőben tartja, úgy zongorázik, zongora nélkül. Először az éles jobb kéz mozdul, majd a homályos bal. Az élesség átvált a bal kézre, majd vissza a jobbra. A két kéz adogatja egymás között a hangokat. Aztán újra a bal éles, a kamera végigfut a karon, egy pillanatig, de tényleg nem sokáig (mert gyorsan történik minden ilyenkor, a halál kapujában) elidőzik Tim Roth végtelenül szomorú tekintetén, majd mindkét kezet látjuk felülről, amint a levegőben zongorázik továbbra is zongora nélkül, a nézők is hallják a zenét. Aztán Tim Roth lassan, nyugodtan felnéz az égre, elmosolyodik, és az óceán­járó felrobbantásának képei zárják a vizua­lizált gondolatsort.

Alessandro Baricco Novecento című, egészen vékony kis könyve remekmű. Az a kategória, amelyikről azt gondolja az ember, hogy igazán jól megfilmesíthetetlen. Egy fiúról szól, aki egy óceán­járón született, soha nem tanult zenélni, ám tökéletes a hallása. Amikor kiskamasz korában életében először leült a zongorához, zseniálisan játszott. Soha nem tanulta, Isten adományaként kapta a muzsikálás művészetét. Mindent, amit hallott, el tudott játszani, ilyen volt például az emberek zenéje is. Zongora­párbajban legyőzte a dzsessz feltalálóját, a szárazföldre viszont nem volt képes kilépni, bár megpróbálta.

Novecento (Tim Roth) soha nem tanult muzsikálni, mégis mindent el tudott játszani, amit hallott
Fotó: Flamex

A történet arról a nagyon érdekes jelenségről szól, hogyha valaki igazán, de tényleg igazán zseniális valamiben, akkor általában nem ússza meg, hogy ne legyen valamennyire autista. Vagyis ha a dolgok együttállása megvan, akkor megy minden, mint a karikacsapás. Ha nincsen meg, akkor nem megy. Ezerkilencszáz se képes zenélni máshol, csak az óceánon, amely a bölcsőjét ringatta. De ez eddig csak egy történet, bár az is igaz, hogy Tornatore zsenialitása abban áll, hogy képes izgalmasan, mindenki számára érthetően elmesélni egy történetet. Viszont ezt a különleges óceánzenét, annak lélekemelő felszabadultságát, szigorú kereteken belüli végtelenségét, az élet igazi nagy paradoxonját ha nem ábrázolják valahogy a filmesek, semmit nem ér az egész. Nem lesz zseniális a mozi, nem lesz emlékezetes filmtörténeti pillanat. Tornatore operatőrének, Koltai Lajosnak viszont sikerült. Kamerája révén odaültette a nézőket Ezerkilencszáz mellé a zongorához, elengedte a hangszer lábain lévő kerekeket rögzítő fékeket, és a filmtörténet egyik legemlékezetesebb képsorában együtt keringőzhetünk egy bálteremben egy elszabadult, a zene és az óceán által lendületbe hozott táncoló zongorával. Koltai képsorában konkrétan a lehetetlent ábrázolja, azt a felszabadult érzést, amit egy alkotó érez, amikor létrehoz egy művészi alkotást. A néző is átélheti, milyen az, amikor ringatja a művész lelkét a végtelen. És még azt is átélheti, amikor elszabadul az energia, amikor megtörténik a katarzis, amikor kerek lesz a világ, mert kész lesz a mű.

Alessandro Baricco kellett a történet kitalálásához, Giuseppe Tornatore a sztori elmeséléséhez, Ennio Morricone a könyvben emlegetett, de nem létező tökéletes zene megírásához és Koltai Lajos az aranyszínű világ megteremtéséhez, valamint leginkább ahhoz, hogy széles tömegekhez eljusson, milyen a művészi alkotás létrejöttének érzésvilága. Mert ez a mű erről szól. És persze arról is, hogy a művész nem mindenható. Ahogy Ezerkilencszáz fogalmaz: „Ott a zongora. Elkezdődik, véget ér. Nyolcvannyolc billentyűje van mindenhol és mindenkinek. Nem lehet végtelen. Te vagy végtelen, és a zene, amit a zongorán játszol: végtelen. Nekem így jó. Így tudok élni. Ha kiviszel a partra, akkor egy olyan zongorához ültetsz, aminek millió és millió billentyűje van: végtelen. Ez az igazság, Max. Végtelen. Nincsenek határai. Végtelen számú billentyűn pedig soha nem leszek képes zongorázni. Ez nem az én hangszerem, ez Isten zongorája.”