Bereményi Géza filmje a rendszerváltás hajnalán, 1988-ban készült, és arra hívta fel a figyelmet, hogy ha jóléti kapitalizmust szeretne megvalósítani hazánk a demokrácia bevezetésével, akkor az első és legfontosabb, hogy vissza kell állítani a kommunista diktatúra előtti világképet. Az Eldorádó ugyanis éppen azt a folyamatot mutatja be, ahogy megváltozik a Rákosi-korszakban az emberek gondolkodása, értékrendszere. Míg évezredeken keresztül az arany, illetve a pénz adta a mértéket – és ez akkor is átlátható és korrekt rendszer volt, ha sokan kapzsiságuk révén lejáratták a pénz által működtetett világot –, addig a kommunista diktatúra bevezetésével a pénz kezdte elveszteni irányító szerepét, és helyét átvette a korrupció, a kapcsolatrendszer révén való érvényesülés vagy az, ha valaki letette a garast a kommunista ideológia mellett.
A film mindenki által gyakran idézett jelenete, amikor az Eperjes Károly által szenvedélyesen és igencsak sokrétűen megformált Monori Sándor halott diftériás unokájának egy aranyrúddal visszavásárolja az életét. A dolognak külön pikantériát ad, hogy itt konkrétan a film rendezőjéről, Bereményi Gézáról van szó. Azt gondolnánk, hogy Ingmar Bergman 1957-es alkotása, A hetedik pecsét idéződik meg egy kicsit másként, ott ugyanis a halállal sakkozott, itt viszont a halállal üzletel a főszereplő, de aztán később kiderül, hogy ugyanúgy, mint Bergmannál, itt is ára van a kapcsolatfelvételnek. Amikor ugyanis az ’56-os forradalom alatt vakbélgyulladással a kórházban keres orvost a Teleki téri piac királya, egy olyan orvost, aki a sebesültek mellett őt is ellátná, nem segít neki senki. Ekkor ugyanis már nem ér semmit az aranyrúd, illetve egészen pontosan senki sincsen igazán tisztában azzal, mennyit is érhet és mit is lehetne kezdeni vele. A film tehát addig természetesen nem megy el, hogy a pénz mindenhatóságáról szóljon, de a mindenkivel, még a halállal is üzletelő Monori mégis az összes szereplő között a legszimpatikusabb figura marad.
Kínos társadalomkritikus metszete a filmnek, hogy pénzzel meg lehet mindent vásárolni.
Még azt is, hogy egy apa elhagyja a családját. Másrészről az is szembetűnő, hogy Pogány Judit, aki Monori feleségét játssza, mennyire szépen kitart a férfi mellett. Támogatja őt annak ellenére, hogy sokszor van zsörtölődős hangulatban. A film szépen tükrözi, hogy egy párkapcsolatban mennyi nehézség adódik, ám a nehézségek egy pillanatig sem ingatják meg hőseinket abban a tekintetben, hogy házasságuk örökre szól. Legalábbis addig, amíg boldogan élnek. A film lineárisan, üzletek megkötése révén halad előre, egy-egy élettörténet egy-egy fontosabb üzlet megkötésével kapcsolatos. A mű drámaisága abban áll, hogy bármennyire is a pénz, illetve annak értékvesztése körül forog a történet, valójában arra is figyelmeztet, mennyire mulandó az emberi élet. Nemcsak az ’56-os forradalom és szabadságharc képeinek bemutatásakor láthatók halottak a filmben, hanem akkor is, amikor Monori legjobb barátja lefordul a székről, akkor is, amikor a halálból hozza vissza az unokát a főhős, akkor is, amikor a mama elgázosítását feldolgozni képtelen férfi öngyilkosságát látjuk, vagy amikor a diftériajárvány során meghalt kisgyerek anyukája elengedi a gyermeknek szánt lufit, ami elrepül. Sok a halál ebben a filmben, de ha jobban belegondolunk, ez mindig is így volt. Csak a modern ember a színes reklámplakátok mögé bújtatja a halált. Bereményi Géza filmjét nemcsak azért szeretik a mai napig a nézők, mert az egyik legizgalmasabb világ, a piac rejtelmeit mutatja be kendőzetlenül, hanem mert alapvető létfilozófiai kérdésekről is gondolkodásra késztet.
