A meséket Horváth Eszter fordította, a nyelvezet többnyire megfelel a célnak, vagyis meseien tiszta, egyszerű, a mondatfordulatok, párbeszédes és leíró részek könnyen átláthatók, és sokszor szép, nemes, igényes a szóhasználat. Az olvasást, a szavak helyes képalakját épp elsajátító gyermekeknek szánt könyvek kiadóinak és szerkesztőinek felelőssége óriási, máskülönben nem emlegetnék föl olyan bagatell hibákat (ördög bújhatott ott a szövegbe, mert ugyanaz a szó lett magyartalan és kapott egy elütést), mint amikor Pinokkió a tengerparton „beszédhangokot” hall. Persze a szerkesztő is ember, meg a pár mondattal lejjebb olvasható „fókaimitátoron” sok gyerek fog nevetni, úgyhogy a gyönyörű illusztrációktól amúgy is elolvadt olvasó hamar megbocsát. A meséket egyébként még a brit kiadó átíratta (az átdolgozók neve is gondosan föl van tüntetve a tartalomjegyzékben, akár az illusztrátoroké). A koreai és indonéz mesék eredetijéhez ugyan még nem volt szerencsém, de Az ólomkatonából és a Pinokkióból ítélve az általános cél némi esti mesés fazonírozás (illetve sok esetben jelentős tömörítés) volt, hogy véletlenül se álmodjon rosszat a gyermek. Így az ólomkatona nem hal meg a végén, hanem összeházasodnak a balerinával, illetve a Pinokkióból is kimarad a leégő láb, a késelés, az akasztás, meg hasonlók. Az eredeti Collodi a maga didaktikus brutalitásával ráér kamaszkorban. A kötet végén egyébként egy-két mondatos ismertetőcskék is olvashatók a mesékről, mindenféle irodalomtörténeti érdekességekkel. Apró, de annál értékesebb gesztus: ilyen kis finomságokból látszik, hogy nem mainstream tucatterméket tartunk kezünkben, hanem valódi irodalmárok és művészek munkáját.
