A Teknős Könyvek sorozatában megjelent Tízperces esti mesék – Klasszikus és népmesék a legötletesebb és legigényesebb válogatás, amit mostanában láttam. Ugye, ha valaki a klasszikus Tesz-vesz városon (amikor még Richard Scarrynek volt türelme finomkodni, és nem kaszálta szét olyan brutálisan szegény Cicóék kontúrjait) meg Somogyi Győző huszárjain nevelkedett vizuálisan, azt nem lehet mindenféle ipari giccsel megetetni.
A Tízperces esti mesék tíz meséjéhez tíz illusztrátor munkája társul. Mivel a legkisebbeknek, illetve a folyamatos, önálló olvasásban alsó középszinten járó nagyobbacskáknak szánták, a kép szokott módon több, mint a szöveg, és mindegyik képi világ ritkán egységes, igényes, ráadásul a kötet egésze sem esik szét a nagy eklektikától.
Az eredeti kiadvány az impresszum szerint Londonban készült, az illusztrátorok pedig nevük alapján a világ minden tájáról jöttek, akárcsak a mesék, amelyek közül az európai eredetűek többségének valamelyik változatát (Az ólomkatona, A szépség és a szörnyeteg, Pinokkió, Pégaszosz legendája, A varázslótanonc) mind ismerjük.
A meséket Horváth Eszter fordította, a nyelvezet többnyire megfelel a célnak, vagyis meseien tiszta, egyszerű, a mondatfordulatok, párbeszédes és leíró részek könnyen átláthatók, és sokszor szép, nemes, igényes a szóhasználat. Az olvasást, a szavak helyes képalakját épp elsajátító gyermekeknek szánt könyvek kiadóinak és szerkesztőinek felelőssége óriási, máskülönben nem emlegetnék föl olyan bagatell hibákat (ördög bújhatott ott a szövegbe, mert ugyanaz a szó lett magyartalan és kapott egy elütést), mint amikor Pinokkió a tengerparton „beszédhangokot” hall. Persze a szerkesztő is ember, meg a pár mondattal lejjebb olvasható „fókaimitátoron” sok gyerek fog nevetni, úgyhogy a gyönyörű illusztrációktól amúgy is elolvadt olvasó hamar megbocsát. A meséket egyébként még a brit kiadó átíratta (az átdolgozók neve is gondosan föl van tüntetve a tartalomjegyzékben, akár az illusztrátoroké). A koreai és indonéz mesék eredetijéhez ugyan még nem volt szerencsém, de Az ólomkatonából és a Pinokkióból ítélve az általános cél némi esti mesés fazonírozás (illetve sok esetben jelentős tömörítés) volt, hogy véletlenül se álmodjon rosszat a gyermek. Így az ólomkatona nem hal meg a végén, hanem összeházasodnak a balerinával, illetve a Pinokkióból is kimarad a leégő láb, a késelés, az akasztás, meg hasonlók. Az eredeti Collodi a maga didaktikus brutalitásával ráér kamaszkorban. A kötet végén egyébként egy-két mondatos ismertetőcskék is olvashatók a mesékről, mindenféle irodalomtörténeti érdekességekkel. Apró, de annál értékesebb gesztus: ilyen kis finomságokból látszik, hogy nem mainstream tucatterméket tartunk kezünkben, hanem valódi irodalmárok és művészek munkáját.
