Úgy tűnik, remek energiái vannak az 1968-ban alapított és életkorához méltón már sok vihart látott német metállegendának, az Acceptnek. Az alapítók közül már csak Wolf Hoffmann gitárost találjuk a csapatban, nyakában a legkeményebbek elmaradhatatlan Gibson Flying V-jével. Idei lemezük, a Too Mean to Die első számát, a Zombie Apocalypse-t hallgatva rögtön fölmerül a szokásos kérdés: napjainkban, amikor az Iron Maiden leginkább megbízható best of koncertfelvételeket gyárt a plüss Eddie-figurák és kulcstartók mellé, és az Accept nagy példaképe, a Judas Priest is csak annyit tehet, hogy korrektül öregszik (2018-as, Firepower albumuk azért elég dögösre sikeredett), és a maga idejében újhullámosnak mondott, de mára már klasszikus brit heavy metal, és testvérkéje, a germán heavy metal minden gesztusát és fordulatát évtizedek óta ismerjük már, van-e még szufla a műfajban?
Ha a kissé valóban közhelyes, de korrektül szerkesztett nyitódal után hajlandók vagyunk meghallgatni az összes többit, azért megérezzük azt a kiérdemesült, teuton nagyvasat.
A jelenlegi – egyébként kiváló – énekes, Mark Tornillo ugyanazt a smirglihangot képviseli, mint az Accept arculatától a régi rajongók szemében elválaszthatatlan Udo Dirkschneider. Mark Tornillo kevésbé rendhagyó karakter, de a karizmája neki is megvan, hangterjedelme is a középtartományú, teátrális dallamívekhez meg némi sikoltozáshoz.
[embed]https://www.youtube.com/watch?v=tHwCTnH5_Z8[/embed]
A gitártémák sem újítják meg a műfajt, viszont kihozzák belőle a maximumot: az egyik csúcstétel, a Symphony of Pain kellő arányban kitartott-színpadias, illetve zakatolós-darabolós témái mellé olyan első gitárszólót kapunk, ami egyenesen a Guns N’ Roses legszebb korszakát idézi, hogy aztán a második szólórészben megint előrerepüljünk az echte germán húrnyűvéshez, ami finoman átcsúszik az Örömódába, majd lezárul az V. (Sors-) szimfónia nyitómotívumával. Először azt hittem, a fülem cseng, meg a hangnem is más volt, de hamar egyértelmű lett a dolog.
Az Undertaker a jellegzetes, szomorkás-lírai bevezetőből vált át szintén szomorkás, némi visszafojtott indulattal végigzakatolt, a refrénben komor, méltóságteljes kórussal megtámogatott balladaszerűségbe. Azért fűszernek kap két pincemély ráolvasást (tekinthetjük a sírverem zenei jelének) átvezetőnek, hogy ijesztő is legyen az a sírásó, ne csak szomorú attól, hogy a verze másodjára kicsit fantáziátlan. A szóló ellenben kiváló, ahogy a finálé is, ahol nem a refrén jön vissza végtelenítve, hanem a bemélyített átvezető. Meg outrónak az intró lírája. Jó kis dalszerkezet.
Az albumzáró Samson and Delilah sejtelmes, lassan kibomló témája pedig Dvořák Újvilág-szimfóniájának legismertebb motívumából szövődik.
