Mozart első vígoperáját, A színlelt együgyűt 1767-ben, tizenkét éves korában Bécsben, a társuralkodó II. József megbízására szerezte. Az operaház bérlőjének intrikái következtében a bemutató elmaradt, bár a honoráriumot megkapta az ifjú komponista. Két évvel később Salzburgban az ősbemutató nagy sikert aratott.
Majdnem tíz évvel később Párizsban előadták – és óriási botrányt kavart – Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais komédiáját, az arisztokráciát és kiváltságait nyíltan kritizáló Figaro házasságát. A vígjáték német fordítása hamarosan megjelent Bécsben is, ám a császár betiltotta a darab színre vitelét. Mozartot – lehet, hogy éppen ezért – foglalkoztatta, hogy a Beaumarchais-műből operát írjon. Ebben az időben a császári udvar hivatalos költője Lorenzo Da Ponte volt, őt kérte fel Mozart a szövegkönyv megírására. A munka a darab korábbi betiltása miatt titokban kezdődött el 1785 novemberében, és hat hét alatt el is készültek. (Mozart és Da Ponte már korábban is dolgozott együtt, de a tervezett kétfelvonásos vígoperát nem fejezték be.) Zeneszerző és librettista egyaránt tudatában volt annak, hogy nem lesz könnyű a cenzúra engedélyét megnyerni. Da Ponte viszont, mint udvari költő, nagy becsben állt II. József előtt. A kieszközölt audiencián a kultúrát lelkesen támogató, zenekedvelő (brácsán, csellón és csembalón is játszott) uralkodót – aki először hallani sem akart a darab előadásáról – sikerült meggyőznie. Elmondta, hogy az eredeti, betiltott színdarabtól sok mindenben eltértek, kihagytak „mindent, ami sérti az illendőséget és az erkölcsöt, ami egy színházban visszataszító lehet, és ami magának Őméltóságának az ellenérzését kiválthatná”. A császár megnézett néhány jelenetet, meghallgatott pár részletet a partitúrából. A darabban nem talált semmi visszatetszőt, a muzsikát csodásnak ítélte meg, és engedélyezte a színrevitelt.
Fotó: Armel Fesztivál
Egyetlen incidens volt még: a jelenetek közé tervezett balettbetétről tudomást szerzett az egyik énekes (Francesco Bussani), és elárulta a színház igazgatójának (Rosenbeg-Orsini gróf), aki kitépte és tűzbe dobta a partitúrából a balettzenét. Mozart majdnem visszalépett az előadástól. Da Ponte Emlékeim című önéletrajzi művében így ír erről: „… azonnal el akart menni a grófhoz, Bussanit szerette volna jól felképelni, és a partitúrát vissza akarta vonni. Nem volt egyszerű megnyugtatni.” A császár viszont elment egy próbára, ahol kiderült, hogy hiányzik egy rész a zenéből. Nemcsak hogy engedélyezte a balettjelenetet, hanem arra is utasítást adott, hogy más színházból hívjanak át táncosokat, ugyanis az igazgató azzal védekezett, hogy a National-Hoftheaterban nincsenek táncosok.
