Nem akarjuk szépítés nélkül látni a valóságot

Ragályi Elemér operatőr és Zolnay Pál filmrendező Fotográfia című 1972-es mozija nem játékfilm, de nem is dokumentumfilm. Nem a Budapesti Iskola módszerével meséli el a történetét, de a reprodukáló médiumokkal kapcsolatos egyik legfontosabb filozófiai kérdéskört vizsgálja. Minden tekintetben megelőzte a korát, épp ezért ma talán még aktuá­lisabb is, mint amikor elkészült.

Zolnay Pál filmrendező és Ragályi Elemér operatőr Fotográfia című 1972-es filmje azt a kérdéskört vizsgálja, hogy mit várnak az emberek a művészettől. A film felteszi a kérdést: meddig terjed a reprodukáló médiumok lehetősége, a fényképészet (és persze a filmművészet is) mit képes bemutatni a valóságból? Arról már nem is beszélve, hogy milyen a kapcsolata a fény leképezésével vizuális világot létrehozó médiumoknak az igazsággal. A Fotográfia egy városi forgataggal kezdődik. Ragályi Elemér kamerája egy szilveszteri hangulatot mutat, egy olyan embertömeget, mely épp egy aluljáróba érkezett. Majd megismerjük a két főszereplőt, az egyik fényképész (Zala Márk), a másik retusőr (Iglódi István). Elhatározzák, hogy elmennek vidékre fotózni, megpróbálják eladni az embereknek a képeiket. A fényképész művészfotókat hoz létre, megpróbálja minden szépítés nélkül bemutatni a valóságot. Azt, amilyenek vagyunk. Minél idősebbek, annál ráncosabbak.

Ám nagyon hamar kiderül, hogy az emberek, akik megnézik az előhívott és kinagyított képeket, nem kérnek az ilyen valóságból.

Nem akarják magukat olyannak látni, amilyenek. Kicsit sem szeretnék, hogy a fénykép, amelyet a falra fognak felrakni, és amelyet aztán évekig, akár évtizedekig nézni fognak, a valóságot tükrözze. El is hangzik a filmben: „Amit a művészet nyújt az embernek, az legyen megragadó és kellemes, megnyugtató és közérthető.” A fényképészet nyelvére lefordítva: az embereknek azok a képek tetszenek, amelyeken a retusőr dolgozott. Azokat a fényképeket szeretnék megvásárolni, amelyeken nincsenek ráncaik. Sőt azt is mondják, hogy ezek a fényképek közelebb állnak az igazsághoz, mint az olyan portrék, amelyekhez nem nyúlt retusőr.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=2MPDV2XbeTE[/embed]

A filmben a fényképészt és a retusőrt színészek játsszák, az énekest, aki felhívja az emberek figyelmét arra, hogy fotóztathatják magukat, pedig Sebő Ferenc.

Ám mindenki más önmagát alakítja, inkább csak a szituációt találták ki a film készítői, az elhangzott mondatok, a reakciók valósak.

Így történhetett meg az, hogy még ezt a lazán kezelt forgatókönyvet, sőt az alapötletet is átírta az élet, ugyanis egy olyan tragédiára, egészen pontosan brutális gyilkosságra bukkantak – Zolnay elmondása szerint véletlenül –, amely valamennyire visszamenőleg átértelmezi a történetet. Némi pikantériát ad a műnek, hogy az 1966-os, Michelangelo Antonioni által rendezett Nagyítás című filmet idézi emlékezetünkbe ez a véletlen szituáció, ahol szintén a fényképészet valósághoz való viszonyát vizsgálták az alkotók, és ahol a fiktív cselekmény szerint a fotós egy gyilkosság nyomaira bukkan, ám minél jobban nagyítja a bokorban fekvő hulla fotóját, amelyet véletlenül fényképezett le, annál jobban szétesik a kép, és egyáltalán nem biztos, hogy egy hullát ábrázol, lehet, hogy a fények és az árnyékok tréfálták meg a fotóst. Antonioni hat évvel korábban arra jut: attól, hogy egy művész ábrázolja (esetünkben lefotózza) a valóságot, még egyáltalán nem biztos – a reprodukáló médiumok határainak ismereté­ben –, hogy az igazságot mutatja be.

A fényképész (Zala Márk) és a retusőr (Iglódi István) fényképezésre próbálja rávenni a hölgyet Fotó: NFI/B. Müller Magda

Zolnay alkotása csaknem fél évszázada készült, ám nemhogy nem lett egy kicsit sem poros, hanem éppen ellenkezőleg, manapság még aktuálisabb, mint az 1970-es években volt. Ma is arra törekednek a művészek, hogy megértsék a mélyebb igazságokat, ám csak erősödött a befogadói igény abban, hogy a művészetnek megragadónak és kellemesnek, megnyugtatónak és közérthetőnek kell lennie. Vagyis nem a hétköznapok sokszor szürke valóságát kell ábrázolnia a befogadók szerint, nem a lét abszurditásának drámáját. Akkor viszont mit? – tehetjük fel a kérdést. Zolnay filmjében retusált képeket, amely retusálást ma már, csaknem ötven évvel később, bárki meg tudja csinálni a okostelefonján lévő programokkal. Vagy ha a filmművészet felől közelítünk, fik­ciót várnak az emberek, olyat, amely új világokat hoz létre. De egyet ne felejtsünk el, mielőtt morogni kezdenénk.

Egy fikciós filmnek vagy egy retusált képnek akár még nagyobb is lehet az igazságtartalma, mint a valóságot görcsösen ábrázolni akaró művészetnek.

Nem mindegy ugyanis, hogy a fényképen – akár retusált, akár nem – milyen a fény által leképezett ember tekintete. A művészet igazsága ebben a tekintetben érhető tetten. Zolnay filmje szerint a többi porhintés.

Zolnay Pál Fotográfia című filmje elérhető a Filmio kínálatában.