Nagy János a felvidéki magyarság művésze volt

A tegnap elhunyt szobrászművész alkotásai – saját bevallása és vállalása szerint – egytől-egyig a magyarokról, a magyarokért és a magyaroknak készültek.

Bármilyen kulturális vagy a magyar történelemmel kapcsolatos rendezvényre készültem Esztergomba, tudtam, hogy Nagy János szobrászművésszel biztosan találkozom. Hórihorgas alakjával, szálfa termetével, nagy fehér hajával és bajuszával mindig messziről kitűnt a tömegből. Kedves mosolya mögött aligha volt felismerhető a viszontagságos életút: egy világháború megpróbáltatásai, a kisebbségi létből adódó kirekesztettség, megaláztatás, megbélyegzés nyomai, amelyek végeredményben meghatározták magát az embert és művészi elhivatottságát is, miszerint Nagy János a felvidéki magyarság művésze volt. Alkotásai – saját bevallása és vállalása szerint – egytől-egyig a magyarokról, a magyarokért és a magyaroknak készültek.

Azt az évszázados elmaradást igyekezett pótolni, amellyel Trianon óta adósak vagyunk saját magunknak, nemzetünknek. Sokszor emlegette abbéli fájdalmát, hogy Budán nincs sem Buda-, sem Atilla-szobor. Mint mondta, még az osztrákok is megmintázták Atillát egy monumentális szoboregyüttesben, ahogy fogadja Ildikót, holott az alapjául szolgáló Nibelung-éneket is Esztergomban gyűjtötték. „Mi olyan gazdagok vagyunk, hogy még azt is odaadjuk a németeknek, mert mi szégyellünk mindent. Szégyelljük a hunokat, a szkítákat, az avarokat” – tört ki egykori beszélgetésünkkor belőle a keserűség.

Úgy vélte, a XX. században a magyaroktól elvették a példaképeiket, katonahőseinkből fasiszta gazembereket csináltak. A felvidéki városokban ezért II. világháborús emlékeket nem is állítottak, a magyarok pedig elfeledkeztek hőseinkről, mintha soha nem is lettek volna. Ezért Nagy János – ahogy mondta – letette a garast, hogy minden szobra a magyarsággal kapcsolatos lesz. Állami megrendelései éppen ezért nem is voltak, leginkább kis, vidéki települések polgármesterei bízták meg, akikkel viszont együtt lehetett működni. Így történhetett meg az is – mesélte egyszer nevetve –, hogy kopjafafaragással bízták meg, amiből végül lovas szobor lett.

A kisebbségi lét megpróbáltatásai végigkísérték életét, egészen addig, míg nyolcvanévesen az anyaországba költözött, ahol Tata városa a rendelkezésére bocsátotta Vaszary János egykori villáját, ahol haláláig élt és alkotott. Egy ízben itt fogadott engem, s a tágas, napfényes műteremben vallott arról, nem szeretné, ha hátramaradt dolgait az Ecserin árulnák, így már életében egész anyagát Tata városának ajánlotta fel. Ezt a csendes nyugalmat – úgy vélem – igazán kiérdemelte a művész, aki a II. világháborút kisgyermekként élte meg, akit kisiskolás korában megverték, megalázták, ruhájának vitézkötéseit letépték, és ostobának bélyegezték, csak mert nem tudott szlovákul.

Az első osztályt harmadjára sikerült elvégeznie, hiszen az nem volt kifogás, hogy magyar az anyanyelve. „Elhittük, hogy mi vagyunk a legbutábbak, mert ők tudtak beszélni, mi meg nem” – mondta. Felsőfokú pedagógiai tanulmányait rajz és matematika szakon kezdte meg, holott utálta a számtant, de a másik választási lehetőség az orosz lett volna. Miután plasztikai érzékével kitűnt, és otthagyta a pedagógiát, bosszúból az összes főiskoláról kitiltották. A pozsonyi képzőművészeti akadémiát azonban – a helyi tanári kar jóvoltából – mégis elvégezhette. Másodéves volt, mikor ’56-ban kitört a forradalom. Lakásán a barátaival arra készültek, hogy átjönnek harcolni, de mire fegyverhez jutottak, az oroszok már újból Pesten voltak. Úgy vélte, ennek köszönhető, hogy az akkori felvidéki fiatal értelmiség életben maradt, mert ha csak az elhatározáson múlik, mind meghalnak.

Diplomaszerzés után a besztercebányai tanárképző főiskolán szlovák történelem és képzőművészet szakosokat oktatott, de elmondása szerint történelemből semmit nem tudtak, így az első órán mintázni tanította őket, a maradék kettőben pedig mesélt; a suméroktól kezdve a modern irodalomig. „A végén már Adyval aludtak” – mondta. Így jött el Csehszlovákia 1968-as megszállása. Nagy János ekkor tagja volt a Csemadok központi bizottságának, ők voltak a fiatal ellenzékiek, akik már akkor elővették az autonómia kérdését. Meg is fenyegették, hogy bezárják, de mégsem tették meg, mivel nem volt párttag. „Így ezt is megúsztuk” – mondta keserédes mosolyra húzott szájjal, majd hozzátette, hogy ma még siralmasabb a helyzet, mint akkoriban volt, hiszen a magyarból átvedlett szlovákok a leginkább magyarellenesek. „Aki feladta a magyarságát, az a tudata mélyén tisztában van vele, hogy ő nem szlovák, nem román, nem szerb. Azért gyűlölködik, hogy ezt az ellentmondást feloldja magában” – vélte Nagy János.

Gróf Esterházy Jánost ő maga is példaképének tekintette; köztéri szobrai, kisplasztikái, domborművei őrzik a felvidéki mártírpolitikus alakját. Sokszor emlegette a nagy álmát, egy lengyel–cseh–magyar zarándokhely kiépítését Mírovban, amelynek Esterházy-kálváriáját meg is mintázta. Úgy vélte, Esterházy János népéért hozott életáldozata, a kisebbségi magyarságért felajánlott szenvedései, és az általa képviselt tiszta keresztényi szellemiség nemcsak a felvidéki magyarságot volna képes egyesíteni, de kiindulópontja lehetne egész Európa megújhodásának is. „Olyan lelkiséget hagyott maga után, amely visszahozhatná az eredendően jó, keresztény kultúrát, a szeretet kultúráját és a valódi Krisztus-hitet.” Nagy János hitte, hogy lehetőség van arra, hogy erkölcsileg megújuljon a magyar nép, és megmeneküljön az európai kultúra.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=0UmqJKwO51g&t=2s[/embed]