Bármilyen kulturális vagy a magyar történelemmel kapcsolatos rendezvényre készültem Esztergomba, tudtam, hogy Nagy János szobrászművésszel biztosan találkozom. Hórihorgas alakjával, szálfa termetével, nagy fehér hajával és bajuszával mindig messziről kitűnt a tömegből. Kedves mosolya mögött aligha volt felismerhető a viszontagságos életút: egy világháború megpróbáltatásai, a kisebbségi létből adódó kirekesztettség, megaláztatás, megbélyegzés nyomai, amelyek végeredményben meghatározták magát az embert és művészi elhivatottságát is, miszerint Nagy János a felvidéki magyarság művésze volt. Alkotásai – saját bevallása és vállalása szerint – egytől-egyig a magyarokról, a magyarokért és a magyaroknak készültek.
Azt az évszázados elmaradást igyekezett pótolni, amellyel Trianon óta adósak vagyunk saját magunknak, nemzetünknek. Sokszor emlegette abbéli fájdalmát, hogy Budán nincs sem Buda-, sem Atilla-szobor. Mint mondta, még az osztrákok is megmintázták Atillát egy monumentális szoboregyüttesben, ahogy fogadja Ildikót, holott az alapjául szolgáló Nibelung-éneket is Esztergomban gyűjtötték. „Mi olyan gazdagok vagyunk, hogy még azt is odaadjuk a németeknek, mert mi szégyellünk mindent. Szégyelljük a hunokat, a szkítákat, az avarokat” – tört ki egykori beszélgetésünkkor belőle a keserűség.
Úgy vélte, a XX. században a magyaroktól elvették a példaképeiket, katonahőseinkből fasiszta gazembereket csináltak. A felvidéki városokban ezért II. világháborús emlékeket nem is állítottak, a magyarok pedig elfeledkeztek hőseinkről, mintha soha nem is lettek volna. Ezért Nagy János – ahogy mondta – letette a garast, hogy minden szobra a magyarsággal kapcsolatos lesz. Állami megrendelései éppen ezért nem is voltak, leginkább kis, vidéki települések polgármesterei bízták meg, akikkel viszont együtt lehetett működni. Így történhetett meg az is – mesélte egyszer nevetve –, hogy kopjafafaragással bízták meg, amiből végül lovas szobor lett.
A kisebbségi lét megpróbáltatásai végigkísérték életét, egészen addig, míg nyolcvanévesen az anyaországba költözött, ahol Tata városa a rendelkezésére bocsátotta Vaszary János egykori villáját, ahol haláláig élt és alkotott. Egy ízben itt fogadott engem, s a tágas, napfényes műteremben vallott arról, nem szeretné, ha hátramaradt dolgait az Ecserin árulnák, így már életében egész anyagát Tata városának ajánlotta fel. Ezt a csendes nyugalmat – úgy vélem – igazán kiérdemelte a művész, aki a II. világháborút kisgyermekként élte meg, akit kisiskolás korában megverték, megalázták, ruhájának vitézkötéseit letépték, és ostobának bélyegezték, csak mert nem tudott szlovákul.
