A felelősség kényszere

A százhúsz éve született Németh László különös és nagy hatású alakja a XX. századi magyar irodalomnak. Számos műfajban alkotott maradandót, ugyanakkor mind esztétikai, mind politikai alapon bőven érték támadások a Horthy-korban éppúgy, mint az államszocializmus időszakában.

Szilágyi Erzsébet fasor, könyvpavilon a János kórházi villamos végállomáson. Németh László író dedikál Forrás: Fortepan

Az 1901. április 18-án Nagybányán született Németh László alkotói világa sajátosan közép-európai szöveguniverzum. Műveiben a birodalmak között vergődő és a nagyhatalmak vonzásában utat kereső Kárpát-medencei magyarság alapvető sorskérdései jelennek meg. Igaz ez történeti és társadalmi drámáira, regényeire és kisebb prózai munkáira egyaránt. Miközben a líra műnemében is kipróbálta magát, és műfordítóként is (többek között Lev Tolsztoj Anna Kareninája magyar nyelvre ültetésével) jelentőset alkotott, magas szintű művelője volt a kritikának. Esszéistaként pedig nemcsak a klasszikus és kortárs irodalom jeleseiről, de történelmi, szociológiai, gazdasági, kulturális és művészeti problémákról is kifejtette a véleményét.

Eleinte a Babits Mihály szerkesztette Nyugat hasábjain jelentek meg írásai, de publikált Móricz Zsigmond Kelet Népe című lapjában is, később a Válasz szerkesztői és alkotói köréhez tartozott. Önálló, „egyszemélyes” kritikai folyóiratkísérlete, az 1930-as évek közepén megjelent Tanú pedig egyedülállónak tekinthető a magyar kulturális és irodalmi orgánumok történetében. Alkotói tevékenysége mellett – többek között – dolgozott orvosként, igyekezett irodalomtörténész professzori katedrához jutni a debreceni egyetemen, „kísérletezett” pedagógusként Hódmezővásárhelyen.

Az egyéni-személyes és közösségi-társadalmi problémákra érzékenyen reagálva levelezett széles körben kora értelmiségi elitjével. Egész életében – ez érhető tetten irodalmi és közéleti megnyilvánulásaiban – aggódott a magyarság jövőjéért. Fölhívta a figyelmet hazánk (ma már sajnos tudjuk: világpolitikailag és történetileg irreális) „harmadikutas” lehetőségeire a harmincas években, s állt ki a forradalom és szabadságharc jogossága, ugyanakkor a második világháború utáni időszak – elsősorban szociálpolitikai – eredményei mellett 1956-ban.

A korabeli irodalmi szekértáborok között nem mindig mozgott otthonosan, hiszen a népieknek túl intellektuá­lis volt, az urbánusoknak pedig túlságosan is népi. A Horthy-korszakban szocializmussal, a kommunista érában nacionalizmussal vádolták, s olykor, a két világháború közötti politikai publicisztikájára hivatkozva (tegyük hozzá: nem minden alap nélkül) zsidóellenesnek bélyegezték. A népi írók mozgalma és az annak szellemi hátterén 1939 nyarán Makón létrejött Nemzeti Parasztpárt ifjú vidéki értelmiségi csoportjai, majd a fiatal paraszti gyökerű, népies alkotók 1950-es, 60-as években jelentkező nemzedékei igazodási pontnak tekintették írásait.

Történelmi és társadalmi drámáiban a közösségi sorskérdések és a személyes tragédiák egyaránt megjelennek. Apáczai Csere János, Bolyai János, Széchenyi István, Petőfi Sándor vagy Gandhi etikai dilemmái, sorsválasztási lehetőségeik szűkösségét hitelesen ábrázolta színműveiben. Regényeiben az életszerepből és a társadalmi helyzetből fakadó determináltság, valamint az egyéni választás és a személyes boldogulás ellentétének ősi kérdéseit járja körül páratlan érzékenységgel. Igazolja ezt az Iszony családi és párkapcsolati viszontagságainak vagy a Gyász veszteségélménye tragédiájának szenzitív elbeszélése. Fontos egyéni élethelyzetek és megkerülhetetlen társadalmi kérdések kerülnek elő szövegeiben: a nagy történelmi alakok és a mindennapi „hősök” bemutatásában egyaránt. Közös pontként vizsgálja a küldetéstudat és az önmegvalósítás, a talentummal járó felelősség kényszere és az egyéni boldogulás igényének – vélt vagy valós – ellentétét.

A magyar irodalom- és művelődéstörténeti kutatás – többek között Vekerdi László, Grezsa Ferenc, Czine Mihály, Olasz Sándor, Sándor Iván, Monostori Imre, Füzi László, Cs. Varga István, Salamon Konrád, újabban Ekler Andrea vagy Békés Márton kötetei és tanulmányai révén – évtizedek óta újabb és újabb dimenzióból, változatos irodalomtudományi és eszmetörténeti módszerekkel elemzi munkásságát.

Szilágyi Erzsébet fasor, könyvpavilon a János kórházi villamos végállomáson. Németh László író dedikál
Fotó: Fortepan

Az 1975. március 3-án Budapesten elhunyt író, műfordító, kritikus és esszéista életműve műfaji és tematikai szempontból is széles körű és szerteágazó, személyes élményekkel és megfigyelésekkel, valamint irodalmi ismeretekkel és történeti tényekkel meg­győzően alátámasztott. Szövegvilága sokrétegű, mély és a mai közönség számára alighanem kissé nehezen olvasható, fölgyorsult, információorientált, „sebességcentrikus” világunkban emiatt vélhetően népszerűtlen.

Németh Lászlót a magyarság és a minőség iránti elkötelezettségről tanúskodó, az egyéni és közösségi utak alapvető kérdéseit vizsgáló munkái mégis halhatatlanná teszik, s megadják helyét a magyar irodalomtörténet panteonjában.