Génemlékezet. Különleges verseskötetet olvastam a hét végén, melynek címe sokat elárul a tartalmáról. Ahogy Orbán János Dénes írta a könyv ajánlójában: „Takaró Mihály minden sorából a keresztény-patrióta hit sugárzik.” És ezenfelül Madách Imre örök érvényű testamentuma – melyet örökül hagyott minden magyar tollforgatónak és gondolkodónak –, az ember, küzdj és bízva bízzál erkölcsi parancsa is. Hisz éppen ezt teszi lírájában Takaró Mihály, a magyar irodalomtörténet doyenje, akinek rendkívüli irodalomtörténeti műveltségét, izgalmas előadói stílusát már a Tőkéczki és Takaró: Történelem és irodalom mindenkinek című műsorból ismerhetjük. Kevés irodalomtörténészről állítható, hogy a magyar irodalom szerelmese, de Takaró Mihály úgy ad elő, hogy az irodalmi ateista – magyarán az irodalmat nem olvasó ember – is hívővé, azaz olvasóvá válik. Éppen ezért poeta doctusnak kell tartanunk a szerzőt, ám verseinek köze sincs a szobatudósok művi költészetéhez, hanem azon elemi képzelőerő sugárzik belőlük, mely csakis a lélek legmélyéről eredhet.
