Hány esztendős az elektromos basszusgitár?

Amikor manapság Roger Glover bemegy a próbaterembe, bedugja az erősítőbe a Vigiert, hangol egy kicsit, állítgat cseppet, aztán penget valamit bemelegítésképpen, majd belecsap a többiekkel a rockba, végtelenül egyszerűnek látszik minden. Sose gondoltam volna, mennyi titkot rejt egy számtalanszor látott és hallott, jó ismerősnek vélt hangszer története, amíg nem találkoztam Koller László szobrászművésszel és basszusgitárossal, aki épített már magának működő hangszert és több előadást tartott az instrumentum történetéről.

– Mesélt nekem egy korai hangszerváltozat angolszász elnevezésének etimológiájáról, ami szinte a történelem előtti időkbe vezet.

– Bass Fiddle-nek nevezték viccesen elsősorban a nagybőgőt, a „fiddle” szó ugyanis ugyanúgy jelent hegedűt és puskát (hasonlít a flinta szavunkra). Kőkori barlangrajzokon is láthatjuk, hogy hangszer és fegyver meg is egyezhet, mint a Les Trois Frères-i ábrázoláson, Kr. e. 15 000 körülről. Apollón íja és lantja is jelzi, milyen magától értetődően válhatott hangszerhúr az íj idegéből. A pengetős hangszerek alapszerkezete szinte évezredekig semmit sem változott: tömör fadarabra feszített húrok. Később a húrok sokasodtak, megjelent egy plusz rezonátordoboz. Az egyik legősibb típus lehet például a haegeum vagy erhu nevű ­ázsiai hangszer, ami ránézésre is olyan, mint egy íjra erősített kis dob. Ennél egyszerűbben is lehet: ha valaki a száját vagy a mellkasát használja rezonátorként. Érdekes egyébként, hogy Ned Steinberger formatervező révén 1977-ben a basszusgitár újból elérte az ezt megelőző, kőkorszaki felépítést, csak epoxigyantából és fémből – magyarázta Koller László.

Audiovox-736
Fotó: Koller László

– Miért volt szükség elektromos basszusgitárra?

– Paul Tutmarc amerikai zenész és feltaláló először csak a hawaii gitárját akarta fölhangosítani. Az 1920-as, 30-as évek fordulóján, a nagy gazdasági válság idején ért meg az igény az elektromosan fölerősített, kierősített hangszerekre. Persze szükség korábban is lehetett, de akkor jelent meg nagy mennyiségű eszköz, ami lejátszotta a nagy mennyiségben rögzített zenét. A hanglemez- és rádiófelvételnél pedig arra törekedtek, hogy minden hangszer hallható legyen, így aztán élőben is elvárta zenész és közönség egyaránt. Basszushangszerként a ­sousaphone-t használták (ez egy tuba, csak más a geometriája), mert a nagybőgőt nem lehetett hallani a nagy csörömpölésben. Képzeljünk el egy szesztilalom korabeli illegális szórakozóhelyet, ahol táncolnak, isznak és ordítják a slágereket. Szóval érthető, hogy Tutmarc egy idő után a tojásszeletelőtől a kutyaházig mindenre hangszedőt szerelt. A telefon hangszedőjéből indult ki, azért sem tudta szabadalmaztatni találmányát, mert nagyon hasonlított rá. A mágneses hangszedő egy patkómágnes, a végén egy acéllapka, köré tekercselt rézdróttal. Ez a Tutmarc-féle hangszedő, másoké más, de a lényeg mindenhol ugyanaz, és a mai napig ezt variálják. Adta magát, hogy az erősítőt rádióból csinálják, ezt egy Bob Wisner nevű elektronikai zseni készítette el – ő később dolgozott az atombombán, a Bomarc-rakétaprogramon és az Apollo-űrprogramon. Tutmarc muzsikusként sajnálta nagybőgős kollégáját, aki mindig külön utazott a helyhiány miatt, és éjszakánként a sötét utcákon cipelte haza hangszerét. Ezért is alkotta meg a csellóméretű Bull Fiddle-t, amin állva kellett játszani, majd 1936-ban a kisebb Model 736-Bass Fiddle-t, amin már gitárszerűen játszhattak.

Koller László saját építésű basszusgitárjával
Fotó: Koller László

– Hogyan nyerte el a hangszer a mai formáját?

– Paul Tutmarc fia, Bud 1948-ban gyártott egy kisebb szériát a Bass ­Fiddle-hez igen hasonló ­hangszerből (csak a hangszedő van máshol és a fej formája más) Serenader Bass néven – ez akkora volt, mint egy gitár, csak hosszabb, de a bőgőénél rövidebb húrhosszal. Az igénybevételhez képest törékenynek tűnt, a „konzervatív bőgős rassz” (ahogy Tutmarc mondta) nem fogadta el. És jött a szélsőségesen funkcionalista Leo Fender, aki szentségtörő módon a gitárokat is csavarokkal rakta össze ragasztás helyett, hogy könnyebben lehessen cserélni az alkatrészeket. Ő biztosan találkozott Tutmarc üzleti szempontból nem túl sikeres hangszerével, hisz ő is ugyanezzel foglalkozott (a mai napig viták folynak: Fender vagy Tutmarc volt az első, és hogy akkor hány éves is pontosan az elektromos basszusgitár?). Úgy gondolta, ő majd sikerre viszi ugyanezt a maga precíz módján: kísérletezett a gitárosnak és bőgősnek is kedvező, ideális húrhosszon, átalakította az addig bevált, tömeggyártásra alkalmas gitárja formáját, hogy a megváltozott súlyviszonyoknak megfeleljen. Így született 1951-ben a Fender Precision Bass. Amin mindössze 1954-ben és 1957-ben kellett finomítani ahhoz, hogy megjelenéséről és hangzásáról az a szó jusson eszünkbe: basszusgitár.