Ötvenéves az Illés Human Rights című lemeze III.

Az Illés-együttes 1970 tavaszától 1971 tavaszáig csaknem egy évig súlyos retorzió alá esett a BBC-ben adott, a magyarországi ifjúságpolitikát kritizáló nyilatkozata miatt. Az egyéves moratórium során nem játszhattak Budapesten, de Miskolcon és Egerben sem, így lettek ők „a vidék legjobb zenekara”. A rádióban és a televízióban sem adták le dalaikat, de kikerültek Mészáros Márta Szép lányok, ne sírjatok című filmjéből is (öt daluk azonban maradhatott, csak mások játszották el helyettük azokat). Miután feloldották a szilenciumot, nemcsak visszatérhettek a budapesti világot jelentő deszkákra és szerepelhettek újra a rádió és televízió műsoraiban, hanem éppen ötven éve kiadhatták következő, Human Rights című nagylemezüket is.

Illés együttes 1970 Fotó: Fortepan/Nagy Zoltán

Szörényi Szabolcs, az Illés együttes basszusgitárosa
Fotó: Fortepan/Szalay Béla

A lemezre felfért még egy sikerdaluk, a Színes ceruzák is, amely 1968-ban a Táncdalfesztiválon Koncz Zsuzsa előadásában és az Illés kíséretében már nyert egy második helyezést – persze teljesen más felfogásban, érettebb hangszerelésben jött ki az 1971-es változat.

Mégsem csak munkásfiataloknak szóló lemez

A Magyar Ifjúság a hangsúlyt jelentősen áthelyezve egyenesen Angela-oratóriumnak nevezte az Illés együttes visszatérő lemezét, hiszen így sikerült csak rendszerkonform módon beharangozni az alkotást. Meghajolva az informális pártállami nyomás előtt és jelentősen elferdítve a tényeket azt írták, hogy „oratóriumukat először azoknak a munkás- és diákfiataloknak akarták ajánlani, akik Athéntól Los Angelesig harcban állnak a jogtipró erőszakkal s az emberi szabadság korlátozóival. De mire elkészült az oratórium, az ajánlás alapgondolatát egyetlen névvel szimbolizálhatják, s ez Angela Davis…” Persze a fiatalok hippimozgalmai épp ezekben az időkben élték virágkorukat, legfőképpen az Egyesült Államok Vietnam-ellenes inváziója elleni tüntetések sorozatában kiteljesedve, illetve az újbaloldali ideológiától áthatott nyugat-európai diáktüntetésekben testet öltve. Az Angela-oratórium című nyúlfarknyi, mindössze öt mondatból (!) álló cikkbe máskülönben még egy szarvashiba is belefért, amikor megjegyezték, hogy Illésék a Fővárosi Művelődési Házban találtak új otthonra, ugyanis ezzel mintegy három évet késtek, hiszen az Illés már 1968-tól nagyjából heti rendszerességgel fellépett ezen az 1971-re már legendássá vált helyen a törzsközönsége előtt.

A nagylemez a Magyar Ifjúság slágerlistáján szépen fokozatosan kúszott előre: 1971. április 9-én még a tizenegyedik, egy hét múlva a hatodik, majd heti lépcsőzetességgel harmadik és második lett, ez utóbbi helyezésen hetekig tanyázva, mígnem a május 14-i számtól kezdve kétszer egymás után az élen állt. Ezután sem kellett szégyenkeznie, mert következett a második helyezés, majd két harmadik, míg ezután két negyedik, és ezt követően a második és a harmadik helyezések között hosszan liftezett ez az album, augusztus 27-én pedig még mindig tizedik volt. Ez az LP azonban még ekkor sem adta fel, szeptember 3-án visszakapaszkodott a negyedik, később az ötödik helyre, majd szeptember 24-én megint a bronzérmes státusukban köszönthettük őket, ahogy október 22-én is, rá egy hétre pedig a dobogó második fokára állhattak, és a november-decemberi hónapokban is rendre benne voltak az első tízben. Ez is azt bizonyítja, hogy az Illés népszerűsége 1971-ben is töretlen volt, és ezt alátámasztotta az írott sajtó mérése is. Az Ifjúsági Magazin egyébként nem volt ennyire az Illés pártján, nem írtak a lemezről ismertetőt, de azt nem akadályozták meg – hiszen különböző manipulációkkal mégis megtehették volna –, hogy a slágerlistájukra felkerüljenek ezzel a hanghordozóval, igaz, a dobogóra nem engedték fel őket a megjelenés évében. Így volt ez már akkor is: Illések és pofonok különböztek, ami rányomta a bélyegét a zenekarok népszerűségére.

(Vége)

A sorozat első része ITT, a második pedig ITT olvasható.