Ötvenöt éve rendezték meg az első salgótarjáni amatőr könnyűzenei fesztivált

A Táncdalfesztiválok országos, elemi erejű robbanása ráirányította a közvélemény figyelmét arra, hogy a hazai könnyűzenei élet számos résztvevője magas szinten űzi mesterségét, és néhányan közülük megállnák a helyüket a nemzetközi mezőnyben is. A profi zenész társadalom utánpótlását pedig a gomba módra szaporodó amatőr csapatokból kiemelkedő legjobbak jelentették – azaz csak jelentették volna, hiszen a Kádár-rendszerben messze nem volt végtelen a megjelenési felületek lehetősége, ahonnan kiindulhatott volna egy-egy pop-rockzenei karrier. Így aztán csak illúzió maradt, hogy az ötvenöt éve indult, évről évre általában április–májusban megtartott salgótarjáni Országos amatőr könnyűzenei fesztiválok – hivatalos nevükön Országos amatőr jazz- és tánczenekari fesztiválok – egyfajta ugródeszkát jelenthettek volna számukra.

Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy már 1965-ben megrendezték az amatőr beatzenekaroknak az országos megmérettetést, csak akkor még Szombathelyen, ahol az Illés-zenekar nyerte a fődíjat, utána 1966-tól 1971-ig összesen ötször – egy év kihagyással – tartották meg ugyanezt a vetélkedőt Salgótarjánban. Már a helyválasztás is önmagáért beszélt: a kádári időkben sok esetben nem annyira nagy lobbierővel bíró, az osztrák–magyar határ torkában lévő vasi megyeszékhely helyett a pártállami rendszer által felemelt és sztárolt, számos iparág fellegvárának számító Salgótarján a vetélkedő segítségével fennen hirdethette a szocialista kultúra felsőbbrendűségét, de legalábbis megmutathatta, hogy lám csak, nálunk is teremnek tehetséges populáris zenészek számos vidéki bokorban.

Cenzúrázott szignál

Mindezt persze csak nagyon komoly pártállami felügyelet mellett lehetett elképzelni, ahogy még a vetélkedő szignáljának kottáját – Maróti László, a helyi Karancs Szálló fiatal zongoristájának szerzeményét – is fel kellett küldeni a KISZ Központi Bizottságához (KB), hogy ott mondjanak róla véleményt. Csak miután rábólintottak a kommunista ifjúsági apparatcsikok, lehetett elpróbálni majd bemutatni a rövid darabot. Ezt nem rejtette véka alá a rendszer, sőt még a nemes egyszerűséggel Nógrád címre hallgató, a megyei pártbizottság és a megyei tanács által ellenőrzött napilapban is lenyilatkozhatta ezt a tényt Molnár Zsolt, a dzessz-szekció zsűritagja. Az már más kérdés, hogy mivel ez a zenei verseny a KISZ KB égisze alatt jött létre, nem feltétlenül kellett a szignálhoz a Táncdal- és Sanzonbizottság engedélye, már csak azért sem, mert nem volt szövege, ami miatt ideológiai szempontból kifogást lehetett volna emelni ellene. (Ettől függetlenül több olyan instrumentális dal is keletkezett, amelyet a zenei ötlettelenségre hivatkozva tiltott be a sanzonbizottság.)

A Karancs Szálló
Fotó: Fortepan/Dunai László

Az eredetileg ötvenkét produkciósra tervezett műsor előkészületeinek másik vetülete volt a szocialista és az egykorvolt „ántivilág” megyeszékhelyeinek versengése, ugyanis a korábbi megyeközpont Balassagyarmat is bejelentkezett előzetesen, hogy a zenekarok közül ötöt meghívna magukhoz, hogy az ottani Mikszáth Kálmán Művelődési Otthon közönsége is részesüljön a zenei élvezetekben. Az újságírás szakmai etikettjét sutba dobva a cikk csak a KISZ Nógrád megyei bizottságának egyik munkatársára hivatkozott, aki érthetetlennek nevezte az esetet, de a másik felet, a balassagyarmatiakat senki nem kérdezte meg, miért léptek vissza. Ötvenöt év távlatából pedig már mi is csak találgathatjuk, hogy ötvenkét fellépő helyett miért csak negyvenhét lépett végül színpadra. Mindenesetre összesen mintegy négyszáz zenész szórakoztatta az ország minden tájáról, sőt még külföldről – három szocialista országból – is érkező naponta átlag több mint ezerfős nagyérdeműt. A KISZ Nógrád megyei bizottsága olyannyira akkurátusan szervezte meg – nyilván az előzékenységen kívül a megfigyelés szándéka is benne volt ebben – a rendezvényt, hogy a megyei napilapba még az is belekerült előzetesen, hogy a csehszlovákiai küldöttség mikor lépi át a határt (!). Azt akkoriban nyilván nem lehetett hangosan megkérdezni, de utólag is érdekes kérdés, hogy a fotón is megörökített somoskőújfalui határátkeléskor vajon milyen nyelven köszönthette az anyaországi KISZ rétsági járási bizottságának titkára a jórészt színmagyar besztercebányai zenekart, akiket még csehszlovákiai újságíró, az ottani televízió egyik munkatársa is elkísért. A korabeli abszurd világtól valószínűleg nem állt volna távol, ha cseh (vagy szlovák) nyelven tette volna mindezt. Ezen túlmenően még a jugoszláviai és a szovjet zenészek salgótarjáni pályaudvarra való megérkezéséről is tudósítottak az újságírók. A szovjetekről feljegyezték a krónikások, hogy kétnapi utazás után, alighogy befutott velük a vonat, hősiesen egyből mentek próbálni, ami egy óra hosszat is eltartott. A Gödöllői Agrártudományi Egyetem együttesét pedig egy burmai és egy ghánai egyetemista is elkísérte, akik ripsz-ropsz fel is léptek velük. Mint az 1896-os athéni olimpián, ahol egy éppen véletlenül arra járó amerikai turista hirtelen felindulásból benevezett a teniszversenyre, és ha már így alakult, gyorsan meg is nyerte (a gödöllőiek végül nem értek el helyezést).

Szigorú menetrend és szocialista lózungok

Nemcsak a muzsikusokat szállító vonatoknak, de a háromnapos rendezvénynek – amelyre elővételben már hetekkel korábban elkeltek a jegyek – is szigorú menetrendje volt. A régi városi művelődési házban a dzsesszt és a hagyományos tánczenét játszó zenekarok kezdtek a hosszú hétvége pénteki napján (egyébként az a nap éppen május 13-ra esett), az új megyei művelődési ház pedig a beatzenekaroknak, vagy ahogy a korabeli sajtó írta, a gitáregyütteseknek adott otthont. Este már a város egyik szimbólumának számító Karancs Szálló és a József Attila Megyei Művelődési Ház előtt tartottak térzenét, utóbbi helyszínen a külföldi zenekarok kaptak még lehetőséget a bemutatkozásra ugyanezen az estén. Másnap, szombaton már reggel nyolc órakor kezdődött a megmérettetés, a zsűri délutánra már ki is választotta a továbbjutókat, a kiesők közül pedig hatot válogatott magának a Fogyasztási Szövetkezetek Megyei Központja, akik a helyi vendéglátóhelyeken és ifjúsági rendezvényeken kellett, hogy zenéljenek (ahogy a korabeli sajtó fogalmazott: hat szereplővel a MESZÖV rendelkezett). Szombat este ugyancsak a Karancs Szállóban folytatódtak a bemutatkozások. A versenyben maradtak részére vasárnap reggel kilenc órakor Gonda János, a Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszékének vezetője tartott előadást a dzsessz magyarországi helyzetéről, esetleges problémáiról, ezt követően pedig az egyik stadionban szabadtéri hangversenyre került sor, ahol minden valószínűség szerint helyi könnyűzenei nézőcsúcsot döntöttek, mert háromezernél is többen voltak kíváncsiak az amatőrök produkcióira, a környező és valamivel távolabbi falvakból szervezett buszok szállították a látogatókat. Ebben a sportlétesítményben egyébként a színpad építését és a hangerősítők szerelését a salgótarjáni acélárugyári KISZ-tagok vállalták magukra, és a kor szellemétől némiképp eltérő módon nem társadalmi munkában, azaz ingyen végezték a munkát, hanem az előadás bevételének negyedéért (hogy aztán ezt az összeget kénytelen-kelletlen be kellett-e dobniuk a közösbe, arról nem szól a fáma).

Azt sem titkolta el a megyei napilap, hogy a KISZ Nógrád megyei vezetősége zártkörű fogadást rendezett e nap késő délelőttjén a Karancs Szálló mozaiktermében a zenekarvezetőknek, akikkel Hankó János, a Nógrád megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke beszélgetett, délután pedig mások Szécsényben léptek fel. Este volt az eredményhirdetés diplomaátadással és gálaműsorral. Erről a Magyar Televízió is készített felvételeket, majd mindennek zárásaként következhetett a buli, a zenés-táncos mulatság. A résztvevők minden megyéből megtalálhatók voltak, a szervezők nyilván gondosan ügyeltek arra, hogy az előadók területileg is arányosan oszoljanak el. Átnézve a névsort, egyedül Mary Zsuzsi neve (akkor még szegediként számon tartva) lehet a mai átlagos zenefogyasztónak ismerős, a többiek kisebb-nagyobb karrierek után nagyjából eltűntek a süllyesztőben, holott egy részük korábban részt vett valamelyik korábbi Ki mit tud?-on vagy az előző évi szombathelyi vetélkedőn, de voltak közöttük a katonaságnál szolgáló zenekarok is. Ennyit a korabeli szocialista tehetségkutatók hatékonyságáról, igaz, nem egyszer a fellépők maguk sem gondolhatták komolyan, hogy a profik útjára térnek.

A résztvevők közül egyedül Mary Zsuzsi neve lehet ismerős a mai átlagos zenefogyasztónak
Fotó: Fortepan/Főfotó

A nyitónapon, 1966. május 13-án megjelent vezércikk hemzsegett az ideológiai töltettől, arról nem is beszélve, hogy immáron a szokásos módon majdnem minden zenei irányzatot dzsessznek nevezett, ami a mai fogalmaink szerint legnagyobb jóindulattal sem nevezhető annak, mert benne foglaltatik legalább a tánczene, a sanzon és a beat is. Azt már mondani sem kell, hogy a dzsessz újfent azáltal vált szalonképessé a cikkíró és persze az egész kultúrpolitika számára, hogy elnyomott afroamerikaiak (akkor még négereknek nevezett) tömegeinek szólt, s így a munkásság szocializmus előtti sorsával könnyedén meg lehetett húzni a párhuzamot. A beharangozó cikk szólt a generációk jelentős zenei ízlésbeli különbségeiről, majd arra kérte a résztvevőket, hogy „az emberről, az embernek muzsikáljanak”. De jó is lett volna, ha ezt az emberarcúságot komolyan is gondolják (két évvel később Prágában tettek erre az elvtársak némi kísérletet)! Ahhoz képest, hogy akkoriban materialista időket éltünk, meglepően felvilágosult gondolatokat is megengedett magának ez a vezércikk, mintegy elismerve a lélek létezését: „A muzsika sem önmagáért van. Az ember befogadja, harmóniáiban és diszharmóniáiban, ritmusaiban a világ hangulatát, lüktetését fogja fel a lélek érzékeny antennarendszere.” A végére azért belefért egy kis kioktatás is: „Úgy gyönyörködtessenek, s szerezzenek új híveket baráti táboruknak, hogy megőrzik művészetük tartalmi és eszközbeli méltóságát, és egymást tanítva egymástól tanulva a találkozó után még tisztábban látva végezhessék munkájukat a korszerű tömegzenei ízlés szolgálatában.”

Műsorvezető tévériporterek, vonaton érkező zenekarok

Manapság már az amatőr zenekarok részéről is elképzelhetetlen, de erre a fesztiválra akkor még túlnyomó többségében vonattal érkeztek a fellépők, a sztárjelöltek, de még a zsűri egyik-másik tagja is, úgy mint Módos Péter, a későbbi televíziós szerkesztő-műsorvezető a Fővárosi Jazz Klub képviseletében, Drábik János a KISZ KB-tól és Nyúl István a Népművészeti Intézettől (a vasútállomásra aztán a zenészek és a zsűritagok elé szervezetten kimentek a rendezők, mégpedig úgy, hogy mindegyik együttesnek külön fogadóbizottsága volt), ugyanakkor a szintén a KISZ KB felügyelete alatt álló Expressz Ifjúsági és Diák Utazási Iroda különvonatokat indított Szolnokról és Tatabányáról, Egerből pedig külön buszokon érkezett több száz fiatal. Ők is élvezhették azt, hogy az egész zenei ankét az ország figyelmének középpontjába került, amit mi sem jelzett jobban, mint az, hogy a Magyar Televízió két emblematikus figurája, Tamási Eszter és a Riporter kerestetik című vetélkedő egyik győztese, Moldoványi Ákos vezette a műsort. Bármilyen nagy is volt a csinnadratta, azért az amatőr viszonyokat híven jelezte, hogy a héttagú Heats együttesnél a média számára az külön hír volt, aminek egyébként természetesnek kellett volna lennie, nevezetesen az, hogy a zenészeknek a koncert előtt jóval el kellett kezdenie a felszereléseit felpakolni a színpadra. Ők különben az eredményhirdetéskor bronzdiplomában részesültek.

Tamási Eszter tévébemondó volt az egyik műsorvezető
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A nagy versenyt a Gonda János és Komjáthy György által vezetett zsűri értékelte, és a visszaemlékezések szerint is nagy volt a küzdelem. Érdekes technikai újításoktól sem volt mentes ez a verseny, a szegedi Móra Ferenc Művelődési Otthon zenekarának például olyan gitárosa volt, aki egy huszonöt centiméteres krómnikkelezett csővázból készített hangszeren játszott, a The Sinkonon nevű együttes pedig lábakra állítható elektromos harmonikát is használt. A díjazottak között aranydiplomás lett a budapesti Wanderers (náluk egy évig játszottak a Tolcsvay-fivérek is), a budaörsi Kék Csillag (ők a Budai Ifjúsági Parkban rendszeresen felléptek, kislemezeik is megjelentek, 1963-ban Ki mit tud?-ot nyertek, és névadó számukat még Szécsi Pál is elénekelte, Salgótarjánban pedig a legjobb gitáregyüttes címét is elnyerték) és a soproni Nautilus együttes. A Wanderers-nek egyébként éppen ez a seregszemle kellett ahhoz, hogy megismerkedjen Mary Zsuzsával, akivel ekkortól egy jó ideig együtt léptek fel. Rajtuk kívül a gitáregyüttesek közül ugyanilyen díjazásban részesült a Szegedi Fegyveres Erők Klubjának zenekara, valamint a budapesti honvédségi együttes, utóbbi kettő minden bizonnyal a rendfenntartó és védelmi erők felé tett nyílt gesztus volt a rendezők részéről. A gálaesten fellépett még a dunaújvárosi Mokka együttes, akik a hagyományos zenekarok (tehát a tánczene) kategóriájában kapták meg az aranydiplomát, csakúgy, mint a dzsessz kategóriában a Járóka- és a Fábián-zenekar. Külön érdekesség, hogy az igen tehetséges zenészekből álló és a lehetőségekhez képest nagyívű pályát befutó Bajtala-együttes „csak” ezüstdiplomát kapott, igaz, ők vigasztalódhattak a legjobb hangszerelés díjával. Ahogy pedig a korabeli sajtó összegezte az eseményeket: „Kiderült, hogy hazánkban nemcsak az ifjúság, hanem a középgeneráció is elmélyülten foglalkozik ezzel a műfajjal. Erről a háromnapos zenélés nagyon kedvező képet nyújtott. A jazz- és a hagyományos megszokott tánczenekari felállításban (sic!) fellépő kategóriában 21 együttes mutatkozott be a zsűri előtt, s alig volt egy-két zenekar, amelyik a kitűzött nívó alatt szerepelt. Mi élteti ezeket az embereket? A közös muzsikálás öröme. A kamarazene mindig a legtisztább zene volt, nincs lehetőség itt a félrebeszélésre.”