Egyetemi éveim alatt a Szépirodalmi Könyvkiadó ösztöndíjasa voltam, tanultam a lektori szakmát, bejártam a szerkesztőségbe. Sok két lábon járó „lexikonszócikkel”, monográfiák célszemélyeivel, vagyis irodalmi nagyságokkal találkozhattam ott élőben.
Pilinszkyt is láttam a kiadó folyosóin, munkát hozott be: korrektorként keresett egy kis pénzt.
Ez az információ szíven ütött, hiszen számomra ő akkor már legenda volt, a létezés gyötrelmeitől és a történelemtől megviselt nemzedékeink életérzésének leghitelesebb, legszenvedélyesebb megszólaltatója. Nem sokkal korábban került kezembe verseskötete, a Harmadnapon, amelyről az a hír járta, hogy már megjelenése másnapján horribilis összeget kértek az Ecserin a szerény külsejű, vékony könyvecskéért a felettébb élelmes ócskások, akik bámulatos módon kiszagolták benne a jó üzletet, és felvásárolták. Egyébként nem hanyagságból történt, hogy szegényes volt a könyv kivitele, ez bizony megfontolt döntés eredménye volt akkoriban, 1959-ben.
MTI Fotó: Czimbal Gyula
Később más költőknek is jutott hely a poézis fölém boruló egén, de Pilinszky észjárása, feszült érzelemvilága lankadatlanul foglalkoztatott. Éppen a Magyar Nemzetben jelent meg a Kráterről, összegyűjtött versei kötetéről írott recenzióm, és emlékszem, mindvégig verdesett, fizikailag sajgott a szívem, amíg írtam, amíg Pilinszky verseinek közegébe merültem.
Akkor felkeresett a kiadóban, személyesen így ismerkedtünk meg. Elég gyakran belátogatott, volt, hogy átbeszélgetett éjszakák fáradtsága és izzása volt még benne. Úgy emlékszem, mindig ő beszélt, én valahogy nem tudtam megnyílni előtte. Talán azért nem, mert ezeken az átbeszélgetett éjszakákon Venczel Vera és El Kazovszkij volt inspiráló partnere, s én nem éreztem magamban annyi odaadó átszellemültséget, amely ilyen szertelen, kölcsönös lelki kitárulkozáshoz kell.
Pilinszky gyermeki módon igényelte az emberi közelséget. Akkoriban jutott válságba a házassága Ingrid Ficheux-vel. Felolvasott a levelezésükből, kérve, hogy értelmezzem az asszony egyik-másik mondatát.
Nem hiszem, hogy a véleményemre volt szüksége, csak arra, hogy ne egyedül kelljen szembesülnie a gondokkal.
Első feleségét, a Párizsban élő kiváló festőt, Márkus Annát alkalmam volt közelebbről megismerni, persze évtizedekkel házasságuk után. Nagyszerű, erős, tehetséges nő. Ha a sorsuk megengedte volna, hogy együtt maradjanak, bizonyára nem születtek volna ilyen Pilinszky-sorok a pálya vége felé:
„A világ tenyerébe kalapált szeg,
holtsápadt,
csurom vér vagyok”.
