Ma pontosan 135 éve annak a bizonyos 1886. május elsejei chicagói munkás szakszervezeti sztrájknak, amit a nyolcórás munkaidő bevezetéséért szerveztek, és 75 éve hivatalos ünnep Magyarországon is a május elseje, a munka ünnepe. Annak is már 66 éve, hogy 1955-ben a római katolikus egyház is csatlakozott a világ dolgozóihoz, amikor XII. Piusz pápa május 1-jét Munkás Szent József emléknapjává nyilvánította, Jézus ács nevelőatyjára emlékezve. A kerek évfordulók kapcsán is lehetne elmélkedni erről a napról, de az én gondolataim másfelé kalandoztak el.
Nehéz eldönteni, hogy mennyire szerencsés bármilyen ünnepnapon születni. Vagy meghalni. Bár ez utóbbit szerencsének eléggé bizarr nevezni. Ám, ha arra gondolunk, hogy az utókor figyelmét egy ünnepnap mennyire elterelheti egy – akár kerek – évfordulóról is, mindjárt más megvilágításba kerül a kérdés. Bevallom, az elmúlt időszakban (amióta a járvány többnyire otthonaink biztonságos, de egy idő után roppant unalmas falai közé kényszerített), majdnem vadásztunk az évfordulókra, az sem számított, hogy nem kerek, és az sem, ha az illető nem volt annyira jelentős. Sőt néha úgy éreztük, méltatlanul elfeledett vagy mellőzött művészeket sikerült előhúznunk a feledés nem mindig jótékony homályából. Ez a kijelentés viszont egyáltalán nem érvényes arra a két jeles személyre, akik eszembe jutottak, amikor elkezdtem keresgélni e jeles nap jeles szülöttei után.
1900. május elseje szomorú nap volt mindazoknak, akik ismerték, szerették, tisztelték a XIX. század magyar festészetének nemzetközileg is elismert mesterét: az endenichi szanatóriumban, alig 56 évesen „Déli egy órakor Munkácsy Mihály csendesen elszenderedett s elaludt örökre.” (Vasárnapi Újság, 1900. 19. szám). A Munkácsy-trilógia körüli események az elmúlt években gyakran irányították a figyelmet a Krisztus Pilátus előtt, az Ecce Homo és a Golgota című festményekre, oly annyira, hogy egyéb munkáiról, illetve művészetéről általánosságban nem túl sok szó esett. Én sem szeretnék most hiánypótló tanulmányt írni. Nem vagyok egyedül azzal az észrevétellel, hogy Munkácsy Mihály a szenvedés és a fájdalom, a megbomlott egyensúly festője volt, s ez korai műveire ugyan úgy jellemző, mint a későbbi, ismertebb vásznaira. Ami nekem Munkácsyról elsőre beugrik, az a Feldöntött bogrács, a Dűlő szénásszekér, a Búsuló betyár, a Vihar a pusztán…