Május elseje és két nemzetközileg népszerű magyar alkotó

Ma pontosan 135 éve annak a bizonyos 1886. május elsejei chicagói munkás szakszervezeti sztrájknak, amit a nyolcórás munkaidő bevezetéséért szerveztek, és 75 éve hivatalos ünnep Magyarországon is a május elseje, a munka ünnepe. Annak is már 66 éve, hogy 1955-ben a római katolikus egyház is csatlakozott a világ dolgozóihoz, amikor XII. Piusz pápa május 1-jét Munkás Szent József emléknapjává nyilvánította, Jézus ács nevelőatyjára emlékezve. A kerek évfordulók kapcsán is lehetne elmélkedni erről a napról, de az én gondolataim másfelé kalandoztak el.

Nehéz eldönteni, hogy mennyire szerencsés bármilyen ünnepnapon születni. Vagy meghalni. Bár ez utóbbit szerencsének eléggé bizarr nevezni. Ám, ha arra gondolunk, hogy az utókor figyelmét egy ünnepnap mennyire elterelheti egy – akár kerek – évfordulóról is, mindjárt más megvilágításba kerül a kérdés. Bevallom, az elmúlt időszakban (amióta a járvány többnyire otthonaink biztonságos, de egy idő után roppant unalmas falai közé kényszerített), majdnem vadásztunk az évfordulókra, az sem számított, hogy nem kerek, és az sem, ha az illető nem volt annyira jelentős. Sőt néha úgy éreztük, méltatlanul elfeledett vagy mellőzött művészeket sikerült előhúznunk a feledés nem mindig jótékony homályából. Ez a kijelentés viszont egyáltalán nem érvényes arra a két jeles személyre, akik eszembe jutottak, amikor elkezdtem keresgélni e jeles nap jeles szülöttei után.

1900. május elseje szomorú nap volt mindazoknak, akik ismerték, szerették, tisztelték a XIX. század magyar festészetének nemzetközileg is elismert mesterét: az endenichi szanatóriumban, alig 56 évesen „Déli egy órakor Munkácsy Mihály csendesen elszenderedett s elaludt örökre.” (Vasárnapi Újság, 1900. 19. szám). A Munkácsy-trilógia körüli események az elmúlt években gyakran irányították a figyelmet a Krisztus Pilátus előtt, az Ecce Homo és a Golgota című festményekre, oly annyira, hogy egyéb munkáiról, illetve művészetéről általánosságban nem túl sok szó esett. Én sem szeretnék most hiánypótló tanulmányt írni. Nem vagyok egyedül azzal az észrevétellel, hogy Munkácsy Mihály a szenvedés és a fájdalom, a megbomlott egyensúly festője volt, s ez korai műveire ugyan úgy jellemző, mint a későbbi, ismertebb vásznaira. Ami nekem Munkácsyról elsőre beugrik, az a Feldöntött bogrács, a Dűlő szénásszekér, a Búsuló betyár, a Vihar a pusztán…

Közhely számba megy, pedig nagyon is igaz (de végül is minden nagy igazság közhely), ha becsukódik egy ajtó, kinyílik egy ablak. Borúra derű jön, eltávozott lélek helyére új lélek érkezik. Munkácsy Mihály halálának első évfordulóján megszületett Szerb Antal író, irodalomtörténész. Munkácsy nemzetközileg is elismert festő volt, Szerb Antal nemzetközileg népszerű regények szerzője. Ahogy Munkácsyról, úgy Szerb Antalról sem szeretnék hosszasan értekezni. Szépirodalmi fő művét, A Pendragon legendát, aki még nem olvasta, pótolja sürgősen. Nem fogja megérteni továbbra sem, hogy mi a leglényegesebb a világban, de remekül fog szórakozni. Elolvasva ezt a humoros kalandregényt észrevétlenül fog egy terjedelmes kultúrtörténeti anyag birtokába jutni. Az én kedvencem viszont Szerb Antal nagy, lélektani regénye, az Utas és holdvilág, ahogy Hegedűs Géza fogalmazott a Magyar Irodalom Arcképcsarnokában „talán egész irodalmunk legmulatságosabb szomorú könyve”. Ezt is ajánlom elolvasásra, sőt újraolvasásra is. Anélkül, hogy bármit belemagyaráznánk, a veszedelmekkel és a reményekkel is szembe kell nézni. Nekünk is, most is. A legfontosabb pedig, hogy úgy tekintsünk a jövőbe, mint a könyv főhőse: „És ha az ember él, még mindig történhet valami”. Május elsején, vagy bármelyik ünnep vagy hétköznap.