Tamási Árontól tudtuk meg, hogy miért vagyunk a világon

Szinte közhelyszámba megy az a kijelentés, miszerint az ötvenöt esztendeje, 1966. május 26-án elhunyt Tamási Áron a székelység írója. Pedig az emberiségé is lehetne.

Balladai sűrűségű és lírai tömörségű, szinte szikár elbeszélő prózája kétségtelenül Tamási Áron elsődleges szocia­lizációs közege, az erdélyi nép nyelvi világát idézi, miközben annak népi, kulturális, gazdasági, társadalmi sajátosságait és nagy sorskérdéseit is bemutatja. De ennél irodalomtörténetileg jóval jelentősebb, hogy műveiben, prózai szövegeiben, színpadi munkái­ban és esszéiben egyaránt az emberi élet – eszmetörténeti értelemben vett – nagy kérdéseire keresi a választ.

S meg is adja, az Ábel Amerikában (1934) című regényében a következő szavakkal:

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam, és azt mondtam.

– Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”

Az otthonosság és az idegenség, a kisebbségi lét kihívása és a többségi nemzet ereje, a természet közelében, azzal – s önmagával – harmóniában élő lény és a világjáró, otthonát s önmagát kereső ember kettőssége és ellentétpárja hatja át Tamási Áron alkotói világát. Olyan témákat dolgozva föl, egyenesen vagy burkoltan, mint például az elidegenedés: gazdasági, társadalmi és érzelmi értelemben. Ezzel a problémafelvetéssel pedig a világirodalmi színtér nagy egzisztencialista alkotóinak (Albert Camus-nek vagy Jean-Paul Sartre-nak) adja a sajátosan magyar – sőt tágabban értelmezve: közép-európai – párhuzamát.

Örök érvényű prózája marad az Ábel-trilógia Fotó: Fortepan/Hunyadi József

A sokgyermekes székely családban felnőtt Tamási Áron 1897 szeptemberében született Farkaslakán (eredeti keresztneve János volt, amit csak felnőtt fejjel változtatott meg). Egy gyermekkori baleset következtében súlyosan megsérült a keze, s mivel a kétkezi munkára kevésbé volt alkalmas, tanult. Székelyudvarhelyen érettségizett, majd harcolt az első világháborúban, később a kolozsvári egyetem jogi karára járt, aztán pedig több helyen dolgozott, többféle munkakörben, s az 1920-as évek közepén az Amerikai Egyesült Államokban élt.

Hazatérve, irodalmi műveinek sikere – amelynek alapja azok egyedi nyelvezete, ugyanakkor egyetemes mondanivalója volt – után mind az erdélyi, mint a trianoni Magyarország kulturális életének megbecsült alakja lett. Tagja volt a Kemény János szervezte erdélyi Helikon-körnek. Munkásságát a két világháború közötti politikai kurzus éppúgy elismerte, mint az 1945 utáni. 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki, 1943-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották (ahonnan 1949-ben politikai okokból zárták ki), 1954-ben – Nagy Imre első kormánya idején – megkapta a Kossuth-díjat.

A magyar törvényhozásnak 1945 és 1947 között lehetősége volt tíz (majd tizenkét) tagot választani soraiba az ország szellemi elitjéből. Így akkor – többek között Szent-Györgyi Albert tudós, Pátzay Pál szobrászművész és Szőnyi István festőművész mellett – Tamási Áron is nemzetgyűlési képviselő volt. A szegényparaszti és mezőgazdasági cselédséget, valamint a vidéki értelmiségi réteget a politikai színtéren megjelenítő Nemzeti Parasztpárt tagjaként fővárosi képviselőként (törvényhatósági bizottsági tagként) tevékenykedett, a mozgalom 1956-ban, Petőfi Párt néven való újjászervezése idején pedig annak egyik vezetője volt.

1956 ősze és 1957 tavasza között az írószövetség társelnöke, amelynek 1956. decemberi Gond és hitvallás című nyilatkozatában a magyar írók hitet tettek a nemzeti függetlenség ügye és az elbukott ötvenhatos forradalom értékei mellett: „A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya, melyet mi is hordozunk és munkába önteni törekszünk. S miközben szívünket és írói életünk jövendő napjait betölti ez a szándék, a nemzeti egység bölcsője mellől tolmácsoljuk is mindenkinek. A közös cél gondjában kezünket nyújtjuk a munkásoknak, köszöntésünket lélekből küldjük a parasztságnak és szívből az ifjúságnak. […] Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben hitvallásunk alapján gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Erkölcs legyen munkánk talpköve, műveinkben találjon értelmet és formát a nép alkotóereje, az emberség és eszméivel a kor” – olvasható a dokumentumban.

Tamási Áron örök érvényű prózai munkáinak – amelyek közül kiemelkedik az Ábel-trilógia – költőiségére, ugyanakkor nyelvi eszköztárának mesteri szűkszavúságára már a húszas évek végén fölhívta a figyelmet Németh László, amikor a következőt állapította meg: „A költött mű olyasformán különbözik az írott műtől, mint a tokaji a csigertől. Töményebb. A költőben van valami pazar nagylelkűség: nézd, ebben a percben mindenemet odaadom, az író beoszt és hígítgat s vigyáz, hogy holnapra is maradjon. Tamási Áron novelláinak talán azt lehetne bűnül róni, hogy túlontúl zamatosak. Mint tékozló kamasz, egyszerre veti oda egész emlékkincsét, az egész székely világot, melyben felnőtt s a dolgokat nevükön nevezni tanulta.”