Tamási Árontól tudtuk meg, hogy miért vagyunk a világon

Szinte közhelyszámba megy az a kijelentés, miszerint az ötvenöt esztendeje, 1966. május 26-án elhunyt Tamási Áron a székelység írója. Pedig az emberiségé is lehetne.

Hazatérve, irodalmi műveinek sikere – amelynek alapja azok egyedi nyelvezete, ugyanakkor egyetemes mondanivalója volt – után mind az erdélyi, mint a trianoni Magyarország kulturális életének megbecsült alakja lett. Tagja volt a Kemény János szervezte erdélyi Helikon-körnek. Munkásságát a két világháború közötti politikai kurzus éppúgy elismerte, mint az 1945 utáni. 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki, 1943-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották (ahonnan 1949-ben politikai okokból zárták ki), 1954-ben – Nagy Imre első kormánya idején – megkapta a Kossuth-díjat.

A magyar törvényhozásnak 1945 és 1947 között lehetősége volt tíz (majd tizenkét) tagot választani soraiba az ország szellemi elitjéből. Így akkor – többek között Szent-Györgyi Albert tudós, Pátzay Pál szobrászművész és Szőnyi István festőművész mellett – Tamási Áron is nemzetgyűlési képviselő volt. A szegényparaszti és mezőgazdasági cselédséget, valamint a vidéki értelmiségi réteget a politikai színtéren megjelenítő Nemzeti Parasztpárt tagjaként fővárosi képviselőként (törvényhatósági bizottsági tagként) tevékenykedett, a mozgalom 1956-ban, Petőfi Párt néven való újjászervezése idején pedig annak egyik vezetője volt.

1956 ősze és 1957 tavasza között az írószövetség társelnöke, amelynek 1956. decemberi Gond és hitvallás című nyilatkozatában a magyar írók hitet tettek a nemzeti függetlenség ügye és az elbukott ötvenhatos forradalom értékei mellett: „A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya, melyet mi is hordozunk és munkába önteni törekszünk. S miközben szívünket és írói életünk jövendő napjait betölti ez a szándék, a nemzeti egység bölcsője mellől tolmácsoljuk is mindenkinek. A közös cél gondjában kezünket nyújtjuk a munkásoknak, köszöntésünket lélekből küldjük a parasztságnak és szívből az ifjúságnak. […] Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben hitvallásunk alapján gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Erkölcs legyen munkánk talpköve, műveinkben találjon értelmet és formát a nép alkotóereje, az emberség és eszméivel a kor” – olvasható a dokumentumban.

Tamási Áron örök érvényű prózai munkáinak – amelyek közül kiemelkedik az Ábel-trilógia – költőiségére, ugyanakkor nyelvi eszköztárának mesteri szűkszavúságára már a húszas évek végén fölhívta a figyelmet Németh László, amikor a következőt állapította meg: „A költött mű olyasformán különbözik az írott műtől, mint a tokaji a csigertől. Töményebb. A költőben van valami pazar nagylelkűség: nézd, ebben a percben mindenemet odaadom, az író beoszt és hígítgat s vigyáz, hogy holnapra is maradjon. Tamási Áron novelláinak talán azt lehetne bűnül róni, hogy túlontúl zamatosak. Mint tékozló kamasz, egyszerre veti oda egész emlékkincsét, az egész székely világot, melyben felnőtt s a dolgokat nevükön nevezni tanulta.”